A Ludovika Egyetemi Kiadó (LEKI) szervezésében mutatták be Molnár Tamás Utópia – Az örök eretnekség című kötetét a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen május 29-én.
Hoppál Bulcsú, a Budapesti Corvinus Egyetem egyetemi docense felvezető beszédében hangsúlyozta, hogy egy komoly akadémiai szakember könyvének ilyen szintű újragondolása, gondozása és újrakiadása – teljes körű szakirodalmi feldolgozással – nem jellemző a mai szellemi életben, pedig ez a rendszerváltoztatás óta eltelt évtizedek nagy adóssága.
A bevezető részeként Hoppál Bulcsú felolvasta a királyi menyegzőről szóló példabeszédet a Szentírásból – elméleti alapot teremtve a későbbi panelbeszélgetéshez – rávilágítva arra, hogy a „mennyek országa” (Basileia) az utópiához hasonlóan nem egy geográfiai vagy politikai helyszín, hanem egyfajta szellemi valóság.
A beszélgetés szakmai részét Pogrányi Lovas Miklós, az Alapjogokért Központ vezető kutatója indította a könyv címének elemzésével, rámutatva arra, hogy az utópia fogalma Molnár Tamás egész életművében visszatérő központi probléma, még ha csak ebben az egy címben szerepel is explicit módon.
Erre reflektálva Hoppál Bulcsú bemutatta az utópia szó etimológiáját, felidézve, hogy a kifejezést Morus Tamás alkotta meg görög összetétellel (u-toposz), ami szó szerint „nem létező helyet” jelent. Kiemelte azonban, hogy Molnár Tamás értelmezésében az utópia nem földrajzi helyre, hanem egyfajta szellemi valóságra utal, hasonlóan a szentírási „mennyek országához”, amely szintén nem egy politikai vagy történelmi kategória.
Hoppál Bulcsú hangsúlyozta, hogy Molnár Tamás Utópia című művében egyértelműen összeköti a vallási gondolkodást a politikatudománnyal, amit az „örök eretnekség” alcím is megerősít, hiszen az utópizmust egyfajta vallási kategóriaként, a politikai kereteken túlmutató jelenségként kezeli.
A diskurzus során Pogrányi Lovas Miklós a reneszánsz korszakára terelte a szót, felvetve, hogy abban az időben hithű katolikus szerzők – mint Morus Tamás, Francis Bacon vagy Tommaso Campanella – alkalmazták ezt a műfajt. az Alapjogokért Központ vezető kutatójának érvelése szerint a korai utópiák nem feltétlenül normatív iratok voltak, amelyek megmondták, hogyan kell berendezni a társadalmat, hanem inkább gondolatkísérletként szolgáltak.
Ehhez kapcsolódva Hoppál Bulcsú a reneszánsz utópiairodalmáról beszélve kifejtette, hogy ezek a művek a fenomenológiai módszerhez hasonlóan működtek: bizonyos társadalmi tulajdonságokat a végletekig eltúloztak, hogy az extrémitásokon keresztül „felfényljen” az igazság a keresett dologról, például az ideális államról vagy a jó állampolgárról. Összegzése szerint míg a klasszikus utópiákban nem volt meg a modern utópiákra jellemző azonnali megvalósítási kényszer, Molnár Tamás zsenialitása abban rejlik, hogy felismerte, korunk politikai valóságát továbbra is mélyen átszövi az utópisztikus gondolkodásmód.
Molnár Tamás álláspontja szerint az utópikus gondolkodás abból a mélyen gyökerező vágyból fakad, hogy az emberiség megszabaduljon a bűntől, a szenvedéstől és a világ tökéletlenségétől, és a Földön megvalósítsa az eszményi, tökéletes társadalmat – ezzel lényegében Istentől elvéve a teremtés és a történelem irányításának jogát, és az embert vagy az ember alkotta közösséget istenítve.
A szerző szerint ez a törekvés vallási jellegű eretnekséggé válik, mert tagadja az emberi természet eredendő tökéletlenségét és a teremtett világ inherens hibáit. Molnár az utópikus gondolkodást nem pusztán politikai jelenségként, hanem önálló gondolati kategóriaként értelmezi, amely a történelem során számos formában jelent meg: a gnoszticizmusban, a manicheizmusban, a középkori khiliasztikus mozgalmakban, a felvilágosodás radikális áramlataiban, valamint a modern kommunizmusban és más totalitárius ideológiákban.
A könyv külön hangsúlyozza az utópista gondolkodás belső ellentmondásait: egyfelől mély pesszimizmus az egyénnel és az emberi természettel szemben, másfelől fanatikus optimizmus a társadalom és a kollektív tökéletesíthetőségében. Az utópista gyakran korlátlan szabadságot ígér, ám végül totális szervezésbe, erőszakos átnevelésbe és zsarnokságba torkollik. Molnár Tamás szerint az utópista számára a világban jelen lévő rossz létezése elviselhetetlen botrány, amelyet csak gyökeres, radikális átalakítással lehet megszüntetni – ez azonban gyakran vezet a történelem erőszakos „befejezésének” kísérletéhez.
A mű a kommunizmust is ennek az ősi, univerzális utópikus hajlam 20. századi, politikai megjelenéseként elemzi, és rámutat, hogy az utópikus gondolkodás nem korlátozódik egyetlen korszakra vagy ideológiára, hanem időtlen emberi kísértés.
A most bemutatott kötet Molnár Tamás (1921–2010) amerikai magyar filozófus és politológus klasszikus művének, az 1967-ben angolul megjelent Utopia: The Perennial Heresy című munkájának új, átdolgozott magyar kiadása. A LEKI Molnár Tamás Összegyűjtött Művei sorozatának harmadik köteteként jelentette meg 2025-ben. A művet Boros Attila Botond fordította magyarra. A fordítást az eredetivel egybevetette, a kiadást szerkesztette és jegyzetekkel ellátta Hoppál Bulcsú, Mezei Balázs és Pogrányi Lovas Miklós. Az utószót Hoppál Bulcsú írta.
Szöveg: Sallai Zsófia
Fotó: Szilágyi Dénes