A közép-európai történelem egyik legfontosabb sajátossága, hogy ugyanazokat az eseményeket a térség népei gyakran teljesen eltérően értelmezik. A nemzeti narratívák, a kisebbségi tapasztalatok és a regionális identitások sokszor nemcsak kiegészítik, hanem ütköztetik is egymást. Erről szólt a Központok és perifériák, nemzetek és kisebbségek Közép-Európában című konferencia, amelyen magyar és szlovák történészek, társadalomkutatók vitatták meg a térség múltjának olvasatait május 11-én, az NKE-n.
A rendezvényt Hatos Pál, az NKE Eötvös József Kutatóközpont Közép-Európa (KEKI) Kutatóintézetének vezetője nyitotta meg, aki köszöntőjében hangsúlyozta, hogy Közép-Európa történetét nem lehet kizárólag konfliktusok történeteként szemlélni, még akkor sem, ha a régió közbeszédében sokszor a sérelmek és a megtorlások dominálnak. A magyar–szlovák viszonyban máig jelen vannak olyan érzékeny kérdések, mint a Beneš-dekrétumok vagy a történelmi emlékezet eltérő értelmezései. Ugyanakkor a történeti igazság állandó párbeszéd eredménye lehet.
Zahorán Csaba történész, a KEKI munkatársa arról beszélt, miként lehet eltávolodni a hagyományos nemzeti mesterelbeszélésektől, és hogyan lehet a történelmet több nézőpontból szemlélni. A történész feladata ma már nem feltétlenül egy egységes nemzeti történet megalkotása, hanem annak bemutatása, hogy ugyanaz a múlt mennyire különböző tapasztalatokat jelenthet eltérő közösségek számára.
Saját kassai kutatási tapasztalataira is kitért. A Szlovák Tudományos Akadémia kassai intézetében végzett munkája során a trianoni békeszerződés centenáriumának historiográfiáját vizsgálja, vagyis azt, hogyan értelmezték a magyar, szlovák és román történészek az 1918–1920 közötti időszakot a századik évforduló környékén. A különböző nemzeti történetírások sok esetben teljesen eltérő kérdéseket tartanak fontosnak, ami önmagában is jelzi, hogy a múlt értelmezése szorosan összefügg a jelen identitáspolitikai vitáival.
Ondrej Ficeri, a Szlovák Tudományos Akadémia kutatója a periféria fogalmának történeti és társadalomtudományi értelmezését mutatta be, elsősorban Immanuel Wallerstein amerikai szociológus, társadalomtörténész világrendszer-elméletére támaszkodva. Központi gondolata szerint Közép-Európa történetét nem csupán nemzetállami keretek között kell vizsgálni, hanem olyan térként, ahol folyamatosan újratermelődnek a központ és periféria viszonyai.
Ficeri szerint a periféria fogalma nemcsak globális szinten értelmezhető, hanem az egyes országokon belül is. Példaként Szlovákia történetét említette, míg a történelmi Magyarország részeként bizonyos szlovák területek gazdaságilag fejlett régióknak számítottak, addig Csehszlovákia létrejötte után periférikus helyzetbe kerültek a cseh központtal szemben. Ez gazdasági és identitásbeli következményekkel is járt.
Pozsony szerepéről elmondta, hogy a két világháború közötti időszakban Pozsony szlovák fővárossá emelése nem egy új nemzeti orientáció szimbolikus kifejezése is volt. Míg korábban a szlovák nemzeti mozgalom egyik fontos központja Turócszentmárton volt, Pozsony kijelölése egy nyugatiasabb, prágai orientációjú államkép felé mozdította el a szlovák identitás fejlődését. A dél-szlovákiai magyar közösségek példáján keresztül arra mutatott rá, hogy az állami közigazgatási reformok, az átnevezések és a gazdasági fejlesztések elosztása miként alakította a centrum és periféria viszonyát. A közép-európai nemzetállamok gyakran úgy próbálták megerősíteni saját identitásukat, hogy közben háttérbe szorították a perifériák eltérő történelmi tapasztalatait.
Czáboczky Szabolcs, a Fórum Kisebbségkutató Intézet és a Szlovák Tudományos Akadémia munkatársa a szepességi németek két világháború közötti történetét mutatta be. A történész részletesen elemezte, miként próbálták a cipszer közösségek megőrizni regionális identitásukat a csehszlovák állam keretei között. A magyar köztudatban a szepességi németek többnyire polgárosult, városi közösségként élnek, ám a valóság ennél sokkal összetettebb volt. A régió német lakossága társadalmilag és gazdaságilag is rendkívül sokszínű volt: a Poprád-völgy kereskedő és kisiparos települései mellett a bányavidékek munkás- és ipari közösségei egészen más politikai és identitásbeli mintázatokat mutattak.
Elhangzott, hogy a Szepesi Német Párt kezdetben regionális autonómiát és nyelvi jogokat követelt, viszont később egy kifejezetten gazdasági orientációt vett fel, amelynek a lényege a szepesi német ajkú polgári középosztály és kisgazda réteg érdekvédelme volt. Ez pedig szorosan összefüggött a párt magyarországi összeköttetéseivel is, amely révén a berkeiből kiszakadó Kárpáti Német Párt e kapcsolatokat kritizálta, s a szlovákiai németeket egy politikai táborban kívánta tömöríteni.
Az előadások után kerekasztal-beszélgetés következett, ahol a résztvevők a történetírás mai kihívásairól, a nemzeti mainstream fogalmáról és az új historiográfiai irányzatokról cseréltek eszmét. A beszélgetés során többször felmerült a kérdés, vajon lehetséges-e olyan közép-európai történetírás, amely egyszerre képes figyelembe venni a nemzeti szempontokat és a helyi, regionális tapasztalatokat.
A válaszok szerint a közép-európai múlt nem írható le egyetlen egységes narratívával. A régió történelmét egyszerre formálták birodalmi központok, perifériák, nemzetállami törekvések és kisebbségi tapasztalatok, ezért a történeti párbeszéd fenntartása rendkívül fontos.
Szöveg: Jancsó Orsolya
Fotó: Szilágyi Dénes