A Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Eötvös József Kutatóközpont (EJKK) Vallás és Társadalom Kutatóintézete (VTKI) konferenciát szervezett Fejezetek a magyar zsidóság történetéből címmel, április 27-én, az egyetem John Lukacs Társalgójában. A megnyitón elhangzott, hogy a rendezvény célja bemutatni egyes tématerületeken keresztül azt a sokrétű tapasztalatot, amelyben egyszerre van jelen beilleszkedés és kirekesztés, vallási hagyomány és modernizáció.
Török Bernát, az NKE EJKK főigazgatója köszöntőjében kiemelte, hogy a program külön értéke az együttműködés és a több nézőpont találkozása. Hangsúlyozta, hogy a magyar zsidóság történetének vizsgálata a teljes magyar társadalom kontextusában válik igazán érthetővé. „A kapcsolódások, közös sorsok és megélések feltárása adja a kutatás lényegét” – emelte ki az főigazgató, aki külön örömét fejezte ki amiatt is, hogy több intézet – köztük a VTKI és a Molnár Tamás Kutatóintézete – együtt dolgoznak ezen a programon.
Olosz Levente történész előadásában a zsidó önvédelmi szerveződések 1918-as megjelenéséről beszélt. Kifejtette, hogy kutatásai szerint az első világháború végére felerősödő antiszemitizmus közepette a zsidókat gyakran „gyáva katonaként” bélyegezték meg, miközben a forradalom alatt felülreprezentáltak voltak a zsidók az áldozatok között. Erre válaszul szerveződtek meg az önvédelmi csoportok: „Ki vagyonával, ki tollával, ki tehetségével… akár karjával vagy kardjával védje meg a zsidó közösséget” – szólt egy korabeli felhívás. A cionista szerveződésű karhatalmi egységek – amelyek főleg leszerel katonákból állt – végül mintegy harminc településen léptek fel, és – egy korabeli jelentés szerint – céljuk a rend és a nyugalom helyreállítása volt. A tudósítás azonban nem hallgatta el az árnyoldalakat sem: egyes akciók során ugyanis voltak túlkapások.
Glässer Norbert, a Szegedi Tudományegyetem BTK Néprajzi és Kulturális Antropológia Tanszékének habilitált egyetemi docensének és Zima András, az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem Történelem Tanszékének habilitált egyetemi docensének közös előadása a trianoni trauma értelmezéseit vizsgálta. Az előadók kiemelték, hogy a kérdésben nem létezett egységes álláspont, hanem a zsidóság percepcióit lehet megfigyelni. A szakemberek kiemelték, hogy a korszakot egy mindent átható szimbolikus nyelv jellemezte, ahol minden Trianonról szólt, az imáktól kezdve a hétköznapi tárgyakig. A neológ irányzat azonosult a trianoni nemzeti fájdalommal, miközben tiltakozott a kirekesztő jogszabályok ellen. A cionisták ezzel szemben páhuzamot vontak a magyar és a zsidó sorstragédia között, míg az ortodox válasz sokszor vallási keretbe helyezte a trianoni traumát.
Király István Mihály, a VTKI munkatársának előadása egy vidéki családtörténeten keresztül mutatta be a zsidóságról akkor élő sztereotípiákat. A Koller Erzsébet által megörökített történetben zsidó és sváb, vallásos és asszimilált identitások fonódtak össze. A családi történet szerint „otthon szó sem volt vallási szokásokról, a karácsonyt katolikus módon tartottuk”, ami az előadó szerint jól mutatja az asszimiláció mélységét. A háború azonban felülírta ezt: a családtagok munkaszolgálatra kerültek, egyikük pedig brutális módon halt meg és a túlélés gyakran a véletlenen múlt. A háború után pedig újabb paradoxon jelent meg: a túlélő lány a németek kitelepítését is veszteségként élte meg, mert – mint kiderült a visszaemlékezéséből – „így vették el az első szerelmét”. Az előadó hozzátette, hogy a személyes sorsok gyakran szétfeszítik a leegyszerűsítő történelmi kereteket.
Novák Attila, az NKE EJKK Molnár Tamás Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa előadásában a szocializmus időszakát elemezte. Kifejtette, hogy a holokauszt utáni törés következtében sajátos viszony alakult ki a rendszerrel: miközben korlátozta a vallási életet, a hivatalos diskurzusban mégis megjelent a lojalitás, például „a felszabadító szovjet hadsereg” emlegetése. A közösség eközben folyamatosan fogyott. „Gyakorlatilag egy folyamatosan kivándorló, fogyatkozó közösségről beszélünk” – emelte ki az előadó. Mint mondta, az állami kontroll minden szintet átszőtt, az Állami Egyházügyi Hivatal felügyelte az egyházi életet, miközben az egész felekezeti vezetés át volt szőve az ügynökügyekkel.
Sőt, a mindennapokban kialakult az öncenzúra is. Egy konkrét konfliktus, a lágymányosi zsinagóga esete megmutatta a rendszer működését: amikor a közösség ellenállt, az állam adminisztratív eszközökkel lépett fel, és végül áthelyezte a rabbit, megtörve az ellenállást. Az előadó hozzátette, hogy nincs még olyan szisztematikus összefoglaló munka, amely ezt az időszakot teljes komplexitásában feldolgozná, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy az ügynökkérdés túlhangsúlyozása könnyen az állambiztonság nézőpontját tükrözheti, nem pedig a történeti valóság sokszínűségét.
Szöveg: Harangozó Éva
Fotó: Szilágyi Dénes