15 év személyes pillanatai
Tizenöt év. Kimondani is különös, megélni pedig felemelő. Visszatekintve úgy érzem, mintha egy egész korszak sűrűsödött volna ebbe az időszakba: az alapítás lendülete, a közösség születése, a fejlődés izgalma és a szolgálat felelőssége. És persze számos saját történet.
Tizenöt éve a Budapesti Corvinus Egyetem Közigazgatás-tudományi Karának hallgatójaként még nem sejtettem, hogy egy évvel később már új néven és új küldetéssel szerezhetem meg a diplomám. Emlékszem a mindennapos „hegymászásra” a Ménesi úti lépcsőkön: amelyek sokunknak megtanították, hogy a csúcsra feljutás nem ajándék, hanem minden lépésért meg kell küzdeni – ebben az esetben szó szerint is.
Ugyanilyen élénken él bennem az egyetem egyik első kommunikációs megbeszélése, amikor még csak kerestük, hogyan meséljük el az intézmény történetét, és azon tanakodtunk, mi mindent szeretnénk létrehozni. Egy ilyen őszi délutánon született meg a Bonum Publicum gondolata is; két latin szó, amely azóta önálló entitássá vált.
Az egyetem fejlődése páratlan ütemben indult el. Emlékszem, hányszor jártam a felújítás alatt álló főépületben, hogy megörökítsem a változást. A félkész falak között lépkedve sokszor el is morfondíroztam rajta, vajon látni fogom-e a kész Ludovika Campust abban a fényben, ahogyan akkoriban elképzeltük. Aztán sorra épültek az új épületek, miközben én hat pár munkavédelmi cipőt koptattam el az építési területeket járva. A fejlődés egyszerre volt kézzelfogható és szimbolikus: az intézmény valóban napról napra nőtt, erősödött.
Aztán jöttek nehezebb idők is. A pandémia alatt teljesen kiürült a Ludovika, az órák átköltöztek az online térbe, én pedig eközben a határra utaztam, hogy dokumentálhassam a veszélyhelyzetben szolgáló rendőr hallgatóinkat. Különös kontraszt volt ez: egy csendes, elnémult campus és egy feszült, zsúfolásig telt határszakasz, hatalmas dugóval. Mégis azt éreztem, hogy mindenki teszi a dolgát – a maga helyén, a maga felelősségével.
Később a Ludovika világversenyek helyszíne lett; az Olimpiai Kvalifikációs Sorozat vibráló energiája új arcot adott a közösségnek. Két éve, a legutóbbi nagy árvíz idején több tucat egyetemi polgárral azért mentünk a gátakhoz, hogy lapátoljunk, és tegyük, amit a helyzet megkövetel. A fényképezőgép csak másodlagos szerepet kapott – ha volt néhány szabad percem, megörökítettem a közösség hihetetlen összefogását, de a kezem elsősorban nem a gépért nyúlt, hanem a zsákokért.
Ez a tizenöt év sűrű, kihívásokkal teli és rendkívül szép volt. Nemcsak az épületek és programok fejlődtek, hanem a közösség is, új történetek íródtak. A jubileum alkalom arra, hogy megálljunk, hálát adjunk – és elgondolkodjunk, mi jön ezután. Milyen lesz a következő tizenöt év? Milyen új kihívásokkal találkozunk, milyen új álmokat valósítunk meg? Nem tudom a választ. De azt igen, hogy érdemes lesz ott lenni, figyelni, mesélni, dokumentálni – és részévé válni mindannak, ami még előttünk áll.
Szilágyi Dénes főszerkesztő
A Bonum Publicum legutóbbi lapszáma IDE KATTINTVA érhető el.
A Bonum Publicum korábbi lapszámai EZEN A LINKEN olvashatók.