A Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Fináczy Ernő Oktatáskutató Központja és a Mathias Corvinus Collegium (MCC) Tanuláskutató Intézet közös szervezésében valósult meg az a szakmai konferencia, amely a magyar oktatáspolitika elmúlt évszázadának legfontosabb irányvonalait és mérföldköveit tekintette át március 31-én, a Ludovika Főépületben.
Szakos Enikő, a Fináczy Ernő Oktatáskutató Központ vezetője megnyitóbeszédében hangsúlyozta, hogy a jelen esemény középpontjában a magyar oktatáspolitika fejlődése, meghatározó gondolkodói és reformfolyamatai állnak. Köszönetét fejezte ki a társszervező intézmény munkatársainak a közös munkáért, majd ismertette a rendezvény fő célkitűzését, amely egy átfogó kép nyújtását a hazai oktatáspolitika történeti alakulásáról, különös tekintettel a 19. és 20. század kiemelkedő személyiségeire, valamint az elmúlt évtizedek szakpolitikai törekvéseire és eredményeire.
A konferencia szorosan kapcsolódik a Fodor Richárd és Legyel Nóra szerkesztésében készülő, Hungarian Visions of Education munkacímű, a magyar oktatáspolitika 20. századi alakjait bemutató kötethez, amelynek célja, hogy összefoglalja azoknak a szakembereknek a munkásságát, akik alapvető hatást gyakoroltak a magyar iskolarendszerre és pedagógiára.
Szakos Enikő hangsúlyozta, hogy a nevelés és az oktatás minősége a társadalmi jólét és versenyképesség egyik legfontosabb záloga, hiszen az átadott tudás és értékrend alapvetően befolyásolja a nemzeti kulturális identitást és a gazdasági teljesítményt. Kiemelte továbbá, hogy az oktatáspolitikai döntések hosszú távú hatással bírnak, intézményeket, életutakat és közösségeket formálnak, ezért elengedhetetlen e folyamatok történeti összefüggésekben való értelmezése.
Balatoni Katalin miniszterelnöki biztos nyitóelőadásában arról szólt, hogy 2026-ban az alapvető kérdés már nem csupán a szakmai tartalom, hanem az a hiteles képviselet, amelyet a pedagógustársadalom az oktatásban és az emberség terén tud nyújtani. Kezdetben az emberség és a szakmaiság arányát egyenlőnek gondolta Balatoni Katalin, mára azonban meggyőződésévé vált, hogy a jelen társadalomnak és a gyermekeknek elsősorban az emberségben való megerősödésre van szükségük. A miniszterelnöki biztos hangsúlyozta, hogy az oktatás hátterében jelenleg tapasztalható stabilitás és kiszámíthatóság lehetőséget ad egy belső, módszertani építkezésre és megújulásra. Emlékeztetett arra, hogy Magyarországon nem csupán közoktatási, hanem köznevelési rendszer működik, amelynek lényege, hogy ne csak lexikális tudást adjunk át „fejből fejbe”, hanem emberségre neveljük a pedagógusok kezei alatt felnövekvő gyermekeket.
Balatoni Katalin kitért az elmúlt hónapok országjárása során szerzett tapasztalataira is, melyeken számos iskolában és óvodában nyert minden eddiginél mélyebb betekintést a mindennapi pedagógiai munkába. Tapasztalatai szerint sok intézményvezető és pedagógus keresi az új utakat a gyermekek megszólításához, és igaz ugyan, hogy a technológiai fejlesztések terén az ország jól áll, a valódi innovációt a belső, módszertani megújulásban és a gyermekek felé fordulásban látja. Figyelmeztetett ugyanakkor az óvodás korosztályt érintő aggasztó jelekre: a mozgásfejlődés elmaradására, a szociális kompetenciák romlására és arra, hogy a túlzott képernyőhasználat, valamint a közös beszélgetések és mesélések hiánya miatt sok gyermek beszédkészsége nem éri el az iskolakezdéshez szükséges szintet.
Az oktatásirányítás előtt álló egyik legnagyobb kihívásként a terheléssel kapcsolatos társadalmi disszonanciát nevezte meg: bár a 2020-as Nemzeti Alaptanterv csökkentette a tananyag mennyiségét és az óraszámokat, a pedagógusok és családok mégis fokozott túlterheltséget éreznek. Véleménye szerint a megoldás nem a további tartalomcsökkentésben, hanem a módszertani szabadság tudatos kihasználásában és az értékelési rendszer motiválóbbá tételében rejlik. Kiemelte az intézményvezetők kulcsszerepét a közös célok meghatározásában és a digitális eszközök korszerűbb integrálásában. Zárógondolataiban hitet tett egy olyan értékalapú és korszerű köznevelés mellett, amely az óvodától a felsőoktatásig biztosítja a jövő nemzedékének fejlődését, segítve őket a globális társadalmi hatások kezelésében.
Sípos Imre köznevelési helyettes államtitkár a 2010-és 2026 között megvalósuló oktatási eredményeket és innovációkat ismertető előadásában az egyik leghangsúlyosabb pontként az intézményfenntartás 2013-as átalakítását jelölte meg, amely során az állam átvette az iskolák működtetését, és létrejött a tankerületi rendszer, stabilizálva ezzel az oktatás szerkezeti hátterét.
A tartalmi megújulás kapcsán a politikus kiemelte a Nemzeti Alaptanterv két nagy megújítását, valamint a tankönyvellátás állami kézbe vételét. Ez utóbbi nem csupán az ingyenességet biztosította, hanem lehetővé tette olyan, a korábbi piaci alapon elhanyagolt területek fejlesztését is, mint a sajátos nevelési igényű tanulók és a nemzetiségi diákok speciális taneszközei. A digitális átállás sikerét a Nemzeti Köznevelési Portál folyamatos fejlesztésében és az ott elérhető „okos tankönyvek” népszerűségében látja, amelyek ma már a pedagógusok és diákok mindennapi munkáját segítik.
A pedagógusok szakmai támogatásáról szólva az államtitkár kifejtette, hogy a pedagógus életpályamodell, a minősítési rendszer és a szaktanácsadói hálózat 2024-re érte el azt a letisztult formáját, ahol a külső tanfelügyelet és a belső teljesítményértékelés egymást kiegészítve szolgálja a minőségi nevelést. Sipos Imre fontos eredménynek nevezte, hogy az intézményvezetői képzés ingyenessé vált, a teljesítményértékelési rendszer pedig új motivációs eszközt ad az iskolaigazgatók kezébe.
Sipos Imre kitért a tehetséggondozásra és az esélyteremtésre is: a Nemzeti Tehetség Program éves kerete immár 800-900 milliárd forintra rúg, miközben az olyan kezdeményezések, mint a Lázár Ervin Program vagy a Határtalanul program, százezrek számára biztosítanak kulturális és nemzeti élményeket. A nemzetközi mérésekre utalva kiemelte, hogy a 2022-es PISA-eredmények szinten tartást vagy javulást mutatnak, a TIMSS-mérésekben és a digitális kompetenciák terén pedig Magyarország a nemzetközi átlag felett teljesít.
Kaposi József, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója Kaposi József, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense és korábbi oktatáspolitikai szakértő, előadásában a magyar közoktatás 1990 és 2010 közötti, több mint két évtizedes fejlődéstörténetét tekintette át. Bevezetőjében hangsúlyozta, hogy a rendszerváltás utáni átalakulás gyökerei valójában az 1985-ös oktatási törvényig nyúlnak vissza, amely a szocialista frazeológia megtartása mellett már beemelte a decentralizáció, az alternativitás és a szakmai autonómia elemeit, megszüntetve a merev központi irányítást
1989–1993 között aztán radikális szemléletváltás történt: megjelent az alkotmányosság, a világnézeti pluralizmus és a piacosítás igénye, miközben az állami monopóliumot a feladatmegosztás váltotta fel.
Az időszak egyik legfontosabb jogi mérföldköve az 1993-as közoktatási törvény volt, amely rögzítette az önkormányzati iskolafenntartói rendszert, és bár 2010-ig több mint 120 alkalommal módosították, alapelvei – például a gyermekek jogai és a szakmai önállóság – tartósnak bizonyultak. Az 1990-es években jelentős strukturális változások zajlottak: megjelentek a szerkezetváltó (6 és 8 osztályos) gimnáziumok, rendezték az egyházi iskolák finanszírozását a vatikáni megállapodással, és lezajlott egy hatalmas középiskolai expanzió, melynek során az érettségizők aránya 40 százalékról 70 százalék fölé emelkedett. Ezzel párhuzamosan megindult a tartalmi szabályozás reformja is a Nemzeti Alaptanterv (NAT) különböző változataival (1995, 2003, 2007), bár a szakma hosszú ideig vitázott a szabályozás megfelelő mélységéről.
A 2000-es évek az Európai Unióhoz való csatlakozás és a modernizáció jegyében teltek, ekkor került előtérbe a kompetenciaalapú oktatás és az élethosszig tartó tanulás paradigmája. Fontos eredményként említette Kaposi a hátránykompenzációt szolgáló Arany János Program elindítását, valamint a 2005-ben bevezetett kétszintű érettségi rendszert, amely hosszú távú stabilitást hozott a vizsgáztatásba. A felsőoktatásban is gyökeres fordulat következett be az autonómia visszaadásával, az intézményi integrációval és a Bologna-folyamat (alap- és mesterképzés szétválasztása) bevezetésével, miközben a hallgatói létszám többszörösére nőtt.
Előadása végén Kaposi József mérleget vont a korszakról, rámutatva, hogy a jelentős uniós források és a sikeres helyi innovációk ellenére a rendszernek nem sikerült minden kihívásra választ adnia. A PISA-vizsgálatok eredményei a 2000-es évek közepétől a teljesítmény romlását és a társadalmi különbségek növekedését jelezték. A demográfiai mélypont – a gyereklétszám drasztikus csökkenése – és a 2008-as gazdasági válság tovább nehezítette a finanszírozást és a fenntarthatóságot. Összegzése szerint 2010-re az esélyteremtés, az eredményesség és a tartalmi szabályozás kérdései továbbra is a magyar oktatáspolitika megoldandó feladatai maradtak.
A tanácskozás további része a magyar pedagógiatörténet nagy alakjainak örökségére fókuszált. A résztvevők részletes előadásokat hallgathattak meg Karácsony Sándor pedagógiájáról, Klebelsberg Kunó korszakalkotó hagyatékáról, valamint Fináczy Ernő neveléstudományi munkásságáról. A program során a reformkor és a dualizmus nagy formátumú oktatáspolitikusai, Trefort Ágoston és Szakos Enikő előadásában Eötvös József miniszter munkássága került előtérbe, végül pedig Pásztor Enikő Judit tanszékvezető, a NITK dékánhelyettese Brunszvik Teréz, a kisgyermeknevelés úttörőjének tevékenységét mutatta be.
Fodor Richárd, az MCC Tanuláskutató Intézetének kutatásvezetője zárszavában Nicholas Tate brit oktatáspolitikus és történész egyik idézetével kezdett. Tate szerint a történelemoktatás lényege, hogy az emberek megtanulják, honnan jöttek, megismerjék saját társadalmuk és az emberiség múltbeli eredményeit – tehát az oktatás valójában egyfajta párbeszéd a múlttal.
Ezután feltette a kérdést: miért fontos ma is a 18., 19. és 20. századi emberekről és gondolkodókról beszélni? Alapvetően azért, mert a nemzeti kultúra megőrzése és továbbadása óriási jelentőséggel bír. Aki tanárképzésben vesz részt, szinte biztosan találkozott ezekkel a tanulmányokkal a tananyagban. Ugyanakkor a neveléstörténet sajnos egyre inkább eltűnik az egyetemi tantervekből, bár a gyakorlatban még mindig „búvópatakként” jelen van.
Ezután két, nemrég megjelent művet említett, amelyek az MCC és a Ludovika Egyetemi Kiadó együttműködésében láttak napvilágot és olyan kultúraközvetítő célt fogalmaznak meg, amely példaértékű lehet a magyar oktatás számára is. Beszélhetünk ugyanis olyan „építőkről” – hangsúlyozta, akik lerakták azokat az alapokat (pilléreket), amelyekre a 20. századi gondolkodók, didaktikusok és filozófusok támaszkodhattak.
Végül Fodor Richárd Márai Sándor 1942-es, Röpirat a nemzetnevelésről című írásából idézett zárásként, amelynek lényege, hogy a szakma önmagában nem elég; csak az válhat igazán jó szakemberré és jó emberré, aki a tágabb kulturális és történelmi összefüggésekben is látja a saját területét.
Szöveg: Sallai Zsófia
Fotó: Szilágyi Dénes