A kritikus infrastruktúra védelméről, az európai biztonsági környezet átalakulásáról, Magyarország felkészültségéről és a magyar–ukrán kapcsolatok alakulásáról tartottak panelbeszélgetést március 18-án a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen (NKE).
Az NKE Nemzetközi Főigazgatói Irodája szervezte Kritikus infrastruktúra és nemzeti felelősség háború idején című rendezvényt Vasa László, a Nemzetközi Főigazgatóság főtanácsadója nyitotta meg, aki hangsúlyozta, hogy a kritikus infrastruktúra védelme háborús időszakban mennyire aktuális, mivel a fegyveres konfliktusok ma már „a háttérben folyó folyamatos különböző manipulációkat és erőfeszítéseket” is magukban foglalják.
Véleménye szerint hosszú ideig sokan abban a hitben éltek, hogy a hagyományos fegyveres konfliktusok Európában a múlt részévé váltak, de ez az időszak véget ért, ráadásul a háborúk új formákat is öltöttek. A klasszikus hadműveletek mellett egyre nagyobb szerephez jutnak a hibrid eszközök, amelyek célja nem feltétlenül a közvetlen katonai győzelem, hanem az állam működőképességének gyengítése és a társadalom biztonságérzetének aláásása. Ebben az összefüggésben az energetikai hálózatok, a közlekedési rendszerek, valamint az információs és kommunikációs infrastruktúrák védelme nemzetbiztonsági kérdéssé vált. Vasa László szerint erre példa az ukrajnai háború. A védelem kérdése ma már a nemzeti szuverenitás és a stratégiai autonómia egyik alappillére.
A panelbeszélgetés első részében a résztvevők a globális biztonsági környezetet értékelték. Demkó Attila, a John Lukács Intézet Stratégiai Jövők Programjának programvezetője úgy fogalmazott, a világban jelenleg számos fegyveres konfliktus zajlik párhuzamosan, ezek közül azonban nem mindegyik kap azonos figyelmet a nemzetközi nyilvánosságban. Ukrajna mellett Afganisztánt, Szudánt, Etiópiát, Nigériát és a Száhel-övezetet is olyan térségként említette, ahol súlyos válságok zajlanak. A jelenlegi gócpontok közül leginkább Kína és az Egyesült Államok viszonya, különösen Tajvan és a Dél-kínai-tenger kérdése hordoz magában nagyobb kockázatot. Véleménye szerint sem az iráni, sem az ukrajnai háború nem vezet könnyen világháborúhoz, ugyanakkor a kínai–amerikai versengés „a legrobbanékonyabb” térségben összpontosul. Sajtóhírek szerint Kína jelenleg 500 nukleáris töltetnél tart, ami állítólag 2030-ra ezerre fog növekedni, ami azonban még mindig nem az USA kategóriája.
Siklósi Péter, a Magyar Külügyi Intézet vezető elemzője ezzel összhangban arról beszélt, hogy a jelenlegi időszakot történelmi perspektívába kell helyezni. Bár a mostani korszak instabil és fenyegetésekkel teli, a közelmúlt történetében is voltak sokkoló háborúk, köztük a délszláv háborúk, az öbölháborúk vagy az iraki konfliktus. Szerinte a világ jelenleg egy átalakuló, átmeneti korszakot él, amelyben a nagyobb felfordulás természetes velejárója a fegyveres konfliktusok gyakoribb megjelenése.
Az elemző szerint Kína esetében valóban fennáll a nagyhatalmi versengés eszkalációjának lehetősége, ugyanakkor a nukleáris fegyverek visszatartó ereje miatt a döntéshozók másként mérlegelnek, mint a nukleáris korszak előtti időszakokban. Mint mondta, az Egyesült Államok deklaráltan egy olyan versengésre készül Kínával, „ami békés eszközökkel zajlik”, még ha ennek stabilitása hosszabb távon kérdéses is.
Resperger István ezredes, egyetemi tanár, a Szent István Biztonságkutató Központ igazgatója a hidegháborús logika felől közelítette meg a helyzetet. Ma is jól kirajzolódnak a nagyhatalmi választóvonalak, és az Egyesült Államok, Oroszország, Kína, valamint India szerepének értelmezése nélkül nem lehet megérteni a jelenlegi biztonságpolitikai folyamatokat. Világháborúra nem számít, mert „annál sokkal komolyabb vezetők vannak a világ vezető részein”, ugyanakkor a dróntechnológia fejlődése új dimenziót adott a fenyegetéseknek.
Az európai felkészültség kapcsán Demkó Attila arról beszélt, hogy a kontinens a hidegháború utáni évtizedekben „stratégiai nyaraláson” volt, részben saját döntései, részben amerikai ösztönzés nyomán. Felidézte, hogy több európai ország leépítette nehézfegyverzetét és hadiipari képességeit, mert sokáig az volt az uralkodó nézet, hogy nagy intenzitású háború Európában nem várható. Magyarországon például ekkor Kalocsáról vonatokkal vitték el a nehéz eszközöket, amelyeket Csehországban vasáron vettek meg. A kereskedők pedig hatalmas haszonnal adták azokat tovább afrikai országoknak
Kiemelte: Európa nemcsak képességekben maradt el, hanem tudatilag sincs teljesen felkészülve a megváltozott helyzetre. A hibrid fenyegetések elleni védekezés, a társadalmi tudatosság erősítése, valamint a kritikus infrastruktúra fizikai védelme terén még sok a teendő, így szükség lenne az energiatárolás, az olajipari és villamosenergia-rendszerek védelmének fejlesztésére, továbbá az ukrajnai tapasztalatok alapján az egyszerű fizikai védelmi megoldásoknak is nagy jelentőségük lehet.
Resperger István azt hangsúlyozta, hogy Európa katonai képességei összességében elmaradnak a szükségestől. Utalt arra, hogy az orosz hadiipar lőszertermelése jelenleg jóval meghaladja a NATO ukrajnai támogatásához kapcsolódó gyártási kapacitásokat, hiszen a tavaly a NATO mindössze kétmillió lőszert gyártott az oroszok hétmilliójával szemben. Továbbá a normál haderőben egy katonára három tartalékos jut, ezt jelenleg Izrael, Ausztria és Svájc biztosítja. Úgy vélte, a kontinens több állama még mindig csak keresi a megfelelő válaszokat, Lengyelország például már bevallotta, hogy bár készül, nem egészen olyan helyzet látszik körvonalazódni, amire készült. Ugyanakkor Oroszország részéről sem tart valószínűnek olyan lépést, amely közvetlen világháborús eszkalációhoz vezetne.
Siklósi Péter szerint Európa valóban hosszú időre „stratégiai szabadságra” ment, ám az orosz haderő teljesítménye az ukrajnai háborúban messze elmaradt a korábban sokak által feltételezett szinttől. Hozzátette: a modern hadviselésben a drónokkal, felderítési rendszerekkel és precíziós eszközökkel támogatott védelem ismét erősebbé vált, ami szerinte csökkenti egy hagyományos, gyors orosz támadás sikerének esélyét.
A harmadik panel Magyarország felkészültségéről szólt. Demkó Attila úgy fogalmazott: a nemzeti önerő fejlesztése a szövetségi rendszerekben való részvétel mellett is alapvető érdek. Szerinte Magyarországnak az Európai Unióban és a NATO-ban kell gondolkodnia, ugyanakkor szüksége van B tervre is, mert a történelem kiszámíthatatlan. A Honvédelmi és Haderőfejlesztési Programot ebben az összefüggésben fontos lépésnek nevezte, és jelentősnek tartotta a hazai gyártási képességek, például a lőszergyártás erősítését.
Resperger István szerint Magyarországon tudatos építkezés indult el, amelynek része a jogi és védelmi igazgatási háttér rendezése, a honvédség fejlesztése, valamint a befogadó nemzeti támogatás rendszerének erősítése. Szerinte is fontosak a szövetségi segítségre való felkészülés mellett a saját képességek.
Siklósi Péter arra emlékeztetett, hogy a magyar biztonság- és védelempolitikában elméleti szinten régóta jelen volt a nemzeti önerő és a szövetségi rendszer kettős pillére, majd ez a kétezres években elveszni látszott. A 2010-es években Magyarország a régió több államához képest viszonylag korán ismerte fel a változó biztonsági környezetet, és időben döntött a védelmi költségvetés növeléséről, valamint a haderőfejlesztési szerződések megkötéséről. Ezért fordulhatott elő az a Resperger István által mesélt anekdota, amely szerint, amikor a német vezérkari főnök elment Rheinmetallhoz, hogy elköltsön 100 milliárd eurót, azt kapta válaszként, hogy amikor a magyar, a román és a litván tankok elkészülnek, akkor majd a németek is sorra kerülhetnek. Siklósi Péter ugyanakkor figyelmeztetett, hogy hiába a hosszú éveket kitöltő felkészülése, vannak olyan új fejlemények, amelyekre gyorsan kell reagálni. Például szükség lenne a drónháborúk tapasztalatainak gyorsabb beépítésére.
A beszélgetés záró szakaszában a magyar–ukrán kapcsolatok kerültek terítékre, és minden szakértő egyetértett ezek igen rossz állapotáról. Demkó Attila azt mondta, hogy a kárpátaljai magyarság helyzete 1991 után hosszú ideig kedvezőbb volt, mint több más határon túli magyar közösségé, ugyanakkor a viszony a 2004-es narancsos forradalom, majd különösen 2014 után fokozatosan romlott. Az ukrán nemzetépítés egyre inkább figyelmen kívül hagyta a kisebbségi szempontokat, és ez a kétoldalú kapcsolatokban is érezhető elhidegülést eredményezett.
Siklósi Péter szerint mára a bizalom lényegében megszűnt Magyarország és Ukrajna között, és ez rövid távon aligha állítható helyre. Főként, hogy Ukrajna Magyarországgal szemben a katonai akciót kivéve pontosan úgy viselkedik, mint Oroszország Ukrajnával szemben. Ezt Demkó Attila úgy fogalmazta meg, hogy az ukránok sok tekintetben hasonlóak az oroszokhoz, megvan bennük például az a nagy országokra jellemző attitűd, hogy természetesnek veszik a kis országok (jelen esetben Magyarország) azt csinálja, amit a nagy testvér utasít.
Resperger István katonai és titkosszolgálati nézőpontból közelített a kérdéshez. Azt mondta, a háborús helyzet önmagában is rontja a szomszédos államok viszonyát, és úgy vélte, a bizalom helyreállítása hosszabb folyamat lesz. A legsötétebben a magyar kisebbség helyzetét értékelte, véleménye szerint ugyanis, ha Ukrajna elveszti a háborút, akkor a magyar kisebbség lesz a bűnbak.
A résztvevők összességében egyetértettek, hogy a kritikus infrastruktúra védelme, a társadalmi ellenálló képesség növelése és a nemzeti felkészültség erősítése a következő évek meghatározó biztonságpolitikai feladatai közé tartozik, illetve, hogy Ukrajna több szempontból sem lesz NATO-tag. A NATO ugyanis belső konfliktusokat nagyon korlátozottan tud csak kezelni, ezért Magyarország érdeke Ukrajna közösségen kívül tartása, másrészt az 5500 nukleáris töltettel rendelkező Oroszországgal nem fog háborúzni az Egyesült Államok.
Szöveg: Jancsó Orsi
Fotó: Szilágyi Dénes