A Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Eötvös József Kutatóközpont (EJKK) Közép-Európa Kutatóintézetének (KEKI) szervezésében zajlott le a Párhuzamos narratívák. A magyar–horvát és a lengyel–litván államközösség emlékezete a 20. század első felében című workshop március 16-án, a John Lukacs Társalgóban.
Hatos Pál, a KEKI vezetője megnyitóbeszédében a jelen esemény témája kapcsán a kutatóintézethez újonnan csatlakozott történészeket mutatta be a közönségnek a kutatási témájuk felvázolásával. Az intézetvezető méltatta a tavaly és idén elhangzott különleges előadásokat, amelyek gazdagították az intézmény közép-európai történeti diskurzusát.
Hatos Pál kiemelte: tavaly novemberben Ordasi Ágnes tartott előadást, amely a dualizmus kori Fiume modernizációját mutatta be – egy kis halászfaluból lett modern közép-európai kikötőváros fény- és árnyoldalait járta körül. Az előadást követő szakmai párbeszéd és kerekasztal-beszélgetés során a hallgatóság mélyebben megismerhette ezt a máig élő városképet és történelmi örökséget.
A másik jelentős hozzájárulást Bedők Péter kutató munkája jelentette. Hatos Pál szerint a kutató „nagyon különleges kutatási témával ajándékozta meg az egyetemet”, a magyar szemszögből vizsgálta a horvát, lengyel és litván helyzetet, egyfajta észak-déli közép-európai tengelyt. Bedők Péter előadása – amely a mai esemény központi témája – arra összpontosított, hogyan határozza meg a múltbeli nagyság, az egykori Lengyel–Litván Rzeczpospolita és a magyar–horvát perszonálunió emlékezete a részt vevő nemzetek történetírását a 19–20. században.
Hatos Pál rámutatott: Közép-Európa határait nehéz pontosan meghatározni. Mint fogalmazott, felnőttként rá kell jönnünk: az emlékezés ritkán tükrözi pontosan a történteket. Szlovákiában, Horvátországban vagy Lengyelországban más támpontok élnek a közös múltban, mint nálunk. Hozzátette: ahogy egy AI által generált kép is „leleplezhető”, így különíthető el a valóság az emlékezettől.
A megnyitót követően Bedők Péter történész mutatta be kutatásait, amelyek a közép-európai államszövetségek történelmi emlékezetét vizsgálták. Plenáris előadása a magyar–horvát és a lengyel–litván kapcsolatok tükrében tárta fel, hogyan alakították a 19. és 20. századi nemzeti narratívák az egykori közös államiság megítélését.
A közép-európai térség meghatározása során Bedők Péter egy sajátos, észak-déli tengelyt vázolt fel, párhuzamba állítva a két nagy történelmi államközösséget. Bár a földrajzi távolság jelentős, a vizsgált népeket összekötötte az azonos kultúrkör, az összefonódott állami és egyházi szervezet, valamint az évszázadokon át megőrzött belső autonómia. Ez a „közös pátriatudat” alapozta meg azt a viszonyt, amely megkülönböztette ezeket a kapcsolatokat például a magyar–román vagy a lengyel–ukrán viszonylattól.
Bedők Péter előadásról részletesen a ludovika.hu cikkében olvashatnak.
A program zárásaként kerekasztal-beszélgetés következett, amelyen Hatos Pál intézetvezető kérdései mentén Mitrovics Miklós (Bydgoszczi Nagy Kázmér Egyetem) Varga Szabolcs (ELTE HTK Történettudományi Kutatóintézet) történészek vitatták meg a régió államszövetségeinek ma is élő emlékezetpolitikai feszültségeit.
Hatos Pál felvetésére, amely szerint kisimultak-e mára a magyar–horvát történetírás ellentétei, Varga Szabolcs meglehetősen borúlátó választ adott. A történész szerint Magyarországon a közös történelem tekintetében továbbra is egyfajta „nemtudás” tapasztalható, ami már a közoktatás tankönyveiben és atlaszaiban is tetten érhető. Bár a tudományos szférában a ’90-es évektől kezdve kialakultak szakmai és baráti kapcsolatok, ezek az eredmények nem szivárognak le a társadalom mélyebb rétegeibe. Varga egy pécsi emléket is felidézett: egy Zrínyi-napi rendezvényen a horvát hagyományőrzők vezetője indulatosan jelentette ki, hogy a Zrínyiek horvátok voltak és maradnak, elutasítva minden közös identitást. A történész rávilágított: a horvát emlékezetben az 1102 és 1918 közötti időszak gyakran „kisikló történelemként” jelenik meg, amely felett egyszerűen átugranak, hogy a kora középkori önálló királysághoz kapcsolódhassanak. Emellett a horvát historiográfia továbbra is tartja magát ahhoz a tézishez, hogy 1527 után a Habsburgok saját jogon voltak horvát királyok, és nem a magyar koronázás révén váltak azzá.
A beszélgetés másik fókuszpontja a lengyel–litván viszony volt. Hatos Pál a civilizációs különbségekről és a lengyel történetírás dinamikájáról kérdezte Mitrovics Miklóst, kiemelve az ukrán és belarusz területek kérdését is.
A történész kifejtette, hogy a litván történetírás negatív lengyel-képe elsősorban a két világháború közötti időszakban gyökerezik, amikor Lengyelország elfoglalta Vilniust, a történelmi litván fővárost. Ez a konfliktus vezetett a közös múlt teljes „feketére festéséhez”. Mitrovits Miklós hangsúlyozott egy fontos különbséget: míg nálunk egységes színnel jelölik a térképeken a lengyel–litván államot, addig Lengyelországban és Litvániában ma is élesen elválasztják a Lengyel Koronát és a Litván Nagyfejedelemséget, mivel ez a két entitás a szövetségen belül is önálló maradt.
A beszélgetés során elhangzott, hogy a lengyel–litván állam valójában a „Két Nemzet Köztársasága” volt, ahol a litván bojárság azonos jogokkal rendelkezett, mint a lengyel nemesség – szemben például az ukránokkal, akik nem kapták meg ugyanezeket a kiváltságokat. Mitrovics Miklós szerint ma mindkét országban egyfajta Jagelló-reneszánsz tapasztalható. Ennek hátterében nem csupán a múlt iránti érdeklődés, hanem az orosz–ukrán háború geopolitikai realitása is áll: a Jagellókat olyan potenciális erőként mutatják fel, akik képesek voltak feltartóztatni az orosz terjeszkedést.
Hatos Pál kérdésére, amely a lengyel nemesi mentalitást és a „litván ízt” firtatta, Mitrovics Miklós hangsúlyozta: a magyar Szent Korona-tan egy igazi „hungarikum”, amelyhez fogható misztikus, az állam területi integritását kifejező koncepció Lengyelországban nem létezett. A lengyel–litván viszonyban nem alakult ki ilyen érzelmi kötődés a korona iránt, részben azért, mert a Jagellók személyunióban uralkodtak: lengyel királyok voltak, de litván nagyfejedelmek maradtak, és nem létezett „litván királyi” cím.
A lengyel emlékezet sajátossága a mentális térkép rugalmassága. Mitrovics Miklós rávilágított, hogy míg a magyarok fejében létezik egy rögzített kép a „történelmi Magyarországról”, addig a lengyel határok az évszázadok során folyamatosan és drasztikusan eltolódtak kelet-nyugati irányban. Emiatt a lengyelekben nincs meg az a fajta „valamit elvesztettünk és vissza kell szerezni” típusú revíziós berögződés, ami a magyar gondolkodást jellemzi.
A workshopon szóba került a „közös haza” eszméjének 19. századi felbomlása. Varga Szabolcs egy 1830-as évekből származó példával szemléltette a törést: egy zágrábi ügyvéd azzal küldte fiát Budára tanulni, hogy sajátítsa el a magyar nyelvet az érvényesüléshez, de közben gyűlölje is a magyarokat. Az indoklás szerint amíg az országot Hungáriának hívták, az a horvátoké is volt, de amint a magyar nacionalizmus „Mazsáriát” (Magyarországot) csinált belőle, a horvátok úgy érezték, a magyarok „privatizálták” és kisajátították a közös államot.
Hatos Pál kiegészítésként megemlítette a horvát nemesi családok (Zrinyiek, Frangepánok, Draskovicsok, Festeticsek) fokozatos északra húzódását és betagozódását a magyar elitbe, ami tovább árnyalja a két nemzet összefonódott, mégis konfliktusokkal terhelt múltját. A beszélgetés zárásaként a résztvevők egyetértettek abban, hogy a 21. század nagy feladata ezen 200 éves, nacionalista szemüvegen keresztül nézett narratívák meghaladása és a közös közép-európai múlt reálisabb értékelése.
Szöveg: Sallai Zsófia
Fotó: Szilágyi Dénes