A Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Nemzetközi Főigazgatói Irodája által szervezett Ludovika Turkic Dialogues sorozat legújabb alkalmán a Turanizmus múltja és jelene – Magyar szempontok a türk nemzetek együttműködésében (Turanism in the Past and Nowadays – Hungarian Aspects of the Cooperation Between the Turkic Nations) című rendezvényen a turanizmus történetéről és mai értelmezéséről beszélgettek szakértők március 11-én, az NKE Főépületének Zrínyi Termében.
A résztvevők bemutatták, hogyan alakult ki e politikai és kulturális eszme, és hogyan értelmezik ma, különös tekintettel a magyar vonatkozásokra és a törökségi népekkel való kapcsolatokra. Szó esett arról is, milyen szerepet játszik a turanizmus a mai magyar identitásban, illetve hogyan látják Magyarországot és a magyarokat jelenleg Törökországban és Közép-Ázsiában.
A konferencia központi témája a turanizmus fogalma volt, amely a 19. század második felében bontakozott ki, amikor az európai nemzetek mélyebb történelmi gyökereiket keresték. A magyar kutatók és felfedezők ekkor kezdtek nyugati mintákat követve kelet felé fordulni annak érdekében, hogy megértsék a magyar etnogenezis körülményeit, azok nyelvi, történelmi, régészeti vonatkozásait. Az előadás során elhangzott, hogy a turanizmus Magyarországon elsősorban intellektuális, kulturális elképzelés maradt, amely elsősorban a magyar önazonosság és a magyar identitással volt összefüggésben. A turanizmus a magyar szellemi élet számos elemében megtalálható ugyan a mai napig, ám keletiség gondolatának hangsúlyozása soha nem válthivatalos politikai doktrínává.
A törökségi népekkel való kapcsolatok fenntartása és bővítése az utóbbi években új jelentőséget nyert, mivel Közép-Ázsia és Törökország egyre fontosabb szereplőivé válnak a globális politikának és a regionális ügyeknek.
„Földrajzilag Közép-Európához tartozunk, de történelmi tapasztalataink és intellektuális hagyományaink miatt gyakran nevezzük magunkat a legnyugatibb ázsiaiaknak” – fogalmazott köszöntőjében Vasa László, az NKE Ludovika Türk Tanulmányok Kutatóműhely vezetője. Ez a kettős perspektíva határozza meg azt is –folytatta –, ahogyan a magyarok a tágabb eurázsiai térségre tekintenek. A modern kapcsolatokat ma már nem politikai projektek, hanem a partnerség, az akadémiai csereprogramok, valamint a növekvő diplomáciai és gazdasági együttműködés jellemzi. Az egyetemek kulcsszerepet játszanak ebben a folyamatban, hiszen az akadémiai párbeszéd lehetővé teszi a történelmi eszmék kritikai vizsgálatát, miközben új formákat teremt a jövőbeli együttműködéshez. A hallgatói és oktatói csereprogramok révén a népek közötti kapcsolatok is szorosabbá válnak – fejtette ki Vasa László. Bár a turanizmus mint 19. századi fogalom nagyrészt a múlthoz tartozik, a Magyarország és a türk nemzetek közötti párbeszéd a jelen és a jövő szerves része – hangsúlyozta a kutatóműhely vezetője.
A megnyitót követő panelbeszélgetés zajlott Sárközy Miklós iranista, történész, egyetemi professzor; Fodor Gábor turkológus, történész, az ELTE HTK Történettudományi Kutatóintézet tudományos munkatársa; Emre Saral történész, a Hacettepe Egyetem docense; valamint Abdimominov Nurtas, az International Information Technological University oktatója részvételével. A beszélgetést az LCTS tanácsadójaKövecsi-Oláh Péter történész, turkológus moderálta.
A beszélgetés első felében Sárközy Miklós a „Turán” szó etimológiai eredetét világította meg. Kiemelte, hogy a kifejezés legkorábban a 3. századi Szászánida Birodalom felirataiban, például I. Sápúr király szövegeiben jelent meg. Érdekességként hangzott el, hogy a fogalom eredetileg nem Közép-Ázsiát jelölte, hanem a mai Pakisztán déli részén található határvidéki területekre utalt. A jelentés csak később, a 10. század környékén tolódott el észak felé; a perzsa irodalom remeke, a Királyok könyve már az Oxus-folyón túli, türk törzsek lakta vidékeket nevezte Turánnak. Nyelvészeti szempontból a szó eredetileg az „ellenségek földjét” vagy egyfajta „peremvidéket” jelenthetett az iráni állam számára.
Emre Saral a pán-türkizmus politikai fejlődéséről beszélt. Megemlítette, hogy a fogalom tudományos meghatározását a német Max Müllernek tulajdonítják, de ideológiai keretbe Vámbéry Ármin foglalta. Külön kiemelte Juszuf Akcsura szerepét, aki a 20. század elején A politika három útja című munkájában az oszmánizmus és a pániszlamizmus alternatívájaként a türkizmust tartotta megfelelő ideológiának arra, hogyaz Oszmán Birodalom a jövőben is fennmaradhasson akkori formájában.
A magyarországi vonatkozások kapcsán Fodor Gábor és Sárközy Miklós a 19. századi nacionalizmusok hatását hangsúlyozták. Vámbéry Ármin 1882-ben megjelent, a magyarok eredetéről szóló munkája hatalmas tudományos vitát váltott ki a török és az ugor nyelvrokonság hívei között. Ebben az időszakban a magyarok, akik a szláv és germán népek tengerében elszigeteltnek érezték magukat, a türk népekben kerestek kulturális és politikai szövetségeseket, „testvéreket”.
Abdimominov Nurtas a turanizmus közép-ázsiai jelentőségéről beszélt, hangsúlyozva, hogy a 20. század elején ez az eszme az orosz gyarmatosítás elleni politikai ideológiaként szolgált, különösen az Alash-értelmiség körében. Noha a Szovjetunió alatt elnyomták, 1991 után a turanizmus új értelmet nyert: ma már nem politikai mozgalomként, hanem egyfajta „civilizációs hídként” tekintenek rá, amely a nemzetek közötti gazdasági és kulturális együttműködést szolgálja.
A beszélgetés további részében a résztvevők Irán etnikai összetételét, valamint a török–magyar kapcsolatok eszmetörténeti hátterét is elemezték. A diskurzus során elhangzott, hogy Irán 90 milliós lakosságának mintegy 43 százaléka nem perzsa származású, akik főként az ország peremvidékein élnek, ami rendkívül érzékennyé teszi a nemzeti identitás és az etnikai, politikai mozgalmak kérdését. Sárközy Miklós rámutatott, hogy bár a „Turán” kifejezést a hagyományos irodalmi nyelvben elfogadják, a politikai ideológiaként megjelenő pán-türkizmust Iránban gyanakvás övezi. Ebben a kontextusban még Vámbéry Ármin megítélése is vegyes: bár elismerik a nyugati érdeklődés felkeltésében játszott szerepét, egyes nézeteit Iránban kritikával illetik, bizonyos munkáinak megjelentetését pedig politikai okokból, elsősorban a síita iszlámot érintő kritikái miatt korlátozták.
A kerekasztal-beszélgetés résztvevői szerint a turanizmus megítélése és szerepe jelentősen átalakult a történelem során, elmozdulva a tudományos orientalisztikától a politikai ideológia, majd a modern civilizációs keretrendszer felé. Sárközy Miklós és Fodor Gábor az első világháborút, és különösen a trianoni békeszerződés sorsfordító pillanatnak nevezte, hiszen ekkor vált központi gondolattá, hogy a „keleti testvérek” hozzák el a felszabadulást és segítenek visszaszerezni az elveszített területeket. Ebben az időszakban a tudományos és a nem-tudományos turáni mozgalmak kettéváltak, utóbbiak pedig egyre szorosabban fonódtak össze a jobboldali politikai törekvésekkel. A második világháború után a kommunista rendszer betiltotta a turáni egyesületeket, nem feltétlenül azok tartalma, hanem a résztvevők antikommunista beállítottsága és a mozgalom jobboldali kötődései miatt. Ezalatt az eszme főként az észak- és dél-amerikai magyar emigrációban maradt életben, ahol számos kiadvány látott napvilágot a magyarok állítólagos hettita vagy egyéb egzotikus eredetéről.
A rendszerváltozást követően a turanizmus ismét utat talált a magyar közpolitikai diskurzusba, és gyakran a radikális jobboldali mozgalmakhoz kapcsolódott. Fodor Gábor szerint a turanizmus gondolatiságára fogékony társadalmi csoportok a magyar lakosság akár 15%-át is kitehetik, a keletről való gondolkodás, a magyarság keleti kapcsolatainak erősítésében a jövőt látó gondolatok elsősorban olyan rendezvényeken nyilvánul meg, mint a Kurultáj vagy más nagyszabású kulturális találkozók. A modern diskurzust ugyanakkor nagyban befolyásolja a közösségi média, amely mozgósító erejével segíti a neoturanista köröket, ám gyakran érzelmi alapú megközelítésekhez és túlzásokhoz is vezet, ami megnehezíti a tényeken alapuló párbeszédet.
A kazah szakértő hangsúlyozta, hogy a turanizmust a jövőben egy „civilizációs kategóriaként” lehet érdemes értelmezni. Ez a modell a közös szellemi örökségre, a kulturális eszmecserére és a tudományos együttműködésre fókuszál. Ebben fontos szerepet kaphat az akadémiai együttműködés, kulturális központok hálózatának létrehozása, valamint ifjúsági csereprogramok elindítása.
Szöveg: Sallai Zsófia
Fotó: Szilágyi Dénes