Nargiz Hajiyeva szakterülete a politológiai és szakpolitikai elemzések; egyetemi oktatói tevékenysége mellett az Azerbajdzsán Állami Közgazdaságtudományi Egyetem (UNEC) Tudományos Tevékenységek Szervezési Osztályának vezetője és a Női Kutatók Tanácsának (WRC) elnöke. Magazinunk Azerbajdzsán első női Ludovika-Scholars ösztöndíjasával készített interjút budapesti vendégoktatói tartózkodása végén.
Olvasóink nem feltétlenül ismerik a munkásságát. Kérem, osszon meg először néhány gondolatot magáról és kutatási területéről!
Politológus vagyok, oktató az UNEC-en. Emellett az intézmény Tudományos Tevékenységek Szervezési Osztályának vezetője, valamint a Női Kutatók Tanácsának elnöke – utóbbi az egyetem egyik legnagyobb kutatóközpontja, amely 25 női kutatóból áll, akik a világ különböző részeiről érkeztek. Oktatóként elsősorban versenyjogot, makrogazdasági ciklusokat és kormányzati gazdaságpolitikát tanítok mesterképzéses hallgatóknak. Szintén tagja és társigazgatója vagyok a Svájci Politikatudományi Társaság Empirikus Módszerek Munkacsoportjának, amely minden évben különféle nemzetközi paneleket szervez e témában svájci egyetemeken. Intézményünk egyedi jellemzője, hogy más karokhoz képest meglehetősen szűk területre specializálódunk: a vízdiplomáciára, ami elég figyelemfelkeltő. Érdemes talán megemlíteni, hogy szeretnénk szorosabb együttműködést kiépíteni a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Víztudományi Karával, közös kutatások és képzési programok létrehozásával a vízdiplomácia és a klímapolitika területén. Az UNEC Azerbajdzsán első olyan felsőoktatási intézménye, amely teljes mértékben papírmentes adminisztratív és akadémiai irányítási rendszert vezetett be. Az egyetem fenntarthatóság és digitális átalakulás iránti elkötelezettségével összhangban 2024-et a Zöld UNEC Évének nyilvánították, amelynek során átfogó kezdeményezéseket indítottak a fenntartható vízgazdálkodás, a hulladékcsökkentés és a környezetbarát erőforrás-gazdálkodás előmozdítására az összes egyetemi kampuszon. Fontos azonban, hogy ez a „zöld politika” ne váljon „zöldre festéssé”, azaz csupán felszínes intézkedésekké. Ehhez erősíteni kell a bizalmat az akadémiai szféra, a kormányzat és az ipar között, mivel az utóbbi gyakran olyan gyorsan vezet be új technológiákat, hogy az egyetemek nem tudják azt követni. Nagy öröm számomra, hogy Budapesten Azerbajdzsán első női Ludovika-Scholars ösztöndíjasaként képviselhetem hazámat. Büszke vagyok, hogy előadást tarthattam a karabahi zöld gazdaságpolitikáról százhúsz hallgató előtt. Köszönet illeti az egyetem vezetését és az itt tartózkodásomat szervező Víz- és Környezetpolitikai Tanszéket, hogy hozzájárultak ehhez az élményhez.
Hogyan jutott el a vízdiplomácia kutatásához?
Eredetileg az illegális gazdasági tevékenységek a fő kutatási területem, különösen a konfliktusövezetekben. Doktori disszertációmat az örmény megszállás alatti karabahi illegális piaci tevékenységek gazdasági és jogi értékeléséről írtam, kutatásomat Azerbajdzsánban, Svájcban, Japánban, Spanyolországban, Magyarországon, Lengyelországban és a világ különböző részein végeztem. A kutatás során szembesültem azzal, hogyan aknázták ki illegálisan a bányászati erőforrásokat, és hogyan kerültek a folyamat ipari melléktermékei a vizekbe. Akkoriban Azerbajdzsán vízkészletének körülbelül 25%-át veszítette el, mert Örményország korlátozta hozzáférésünket több folyóhoz – például a Hakari, a Tartar és a Kura folyókhoz. A geopolitikai egyensúly megbomlása súlyos vízhiányt okozott a régióban. A második karabahi háború során szintén probléma volt, hogy Örményország a víztározókat a politikai nyomásgyakorlás eszközeként használta, például a Sarsangot, amely Karabah egyik legnagyobb vízerőműve. A 2020-as konfliktus után Azerbajdzsán elnöke, Ilham Aliyev felügyelte a kulcsfontosságú víztározó- és hidroenergetikai infrastruktúra rekonstrukcióját és helyreállítását a felszabadított karabahi és kelet-zangazuri területeken. Figyelemre méltó, hogy helyreállították az Aghdam körzetben található – 23 millió köbméteres kapacitású – Khachinchay víztározót. Összességében ezek a projektek tükrözik Azerbajdzsán ambícióját, hogy a karabahi és kelet-zangazuri régiókat a „zöld energia” zónájává fejlessze, kihasználva azt a tényt, hogy az ország belső vízkészletének körülbelül egynegyede e területről származik. Végül azért is fordultam a vízpolitikai irányítás és a vízdiplomácia felé, mert a különböző szakterületek rendkívül változatos „tartalmat” tulajdonítanak e témakörnek. Egy politológus másképp látja, mint egy környezetkutató vagy egy közgazdász: a politikatudomány az államközi kapcsolatok szempontjából közelíti meg, a környezetpolitikus a klímaváltozás oldaláról, míg a közgazdász gazdasági együttműködésként értelmezi például vízerőművek vagy gátak közös üzemeltetését. A vízpolitika tehát interdiszciplináris terület – politikusok, közgazdászok, mérnökök dolgoznak együtt komplex kutatások vagy képzési programok, konferenciák szervezésében. A vízügy nemcsak környezetvédelmi, hanem jogi és politikai kérdés is, mivel a vizekkel kapcsolatos erőforrások használata gyakran jogi kötelezettségekkel jár. Gondoljunk például az etióp–egyiptomi vitára: a Nílus feletti ellenőrzés jogi és politikai konfliktusokat szül. Hasonló helyzet volt Azerbajdzsán és Örményország között: az örmény oldal illegálisan használta a vízkészleteket és öntözőrendszereket, miközben környezeti károkat okozott, erdőirtást végzett, és az így nyert fából készült bútorokat „Artsakh” vagy „Made in Armenia” címkével exportálta – ezt én „ökocídiumnak” nevezem. A felszabadítás után Azerbajdzsán helyreállította a sérült vízerőműrendszereket, és ma már Iránnal is együttműködünk a déli vízmérleg- és vízenergia-egyensúly területén. Egyes országok a vizet együttműködésre használják, mások fegyverként, hatalmi eszközként.
Ön szerint hogyan járulhat hozzá a tudományos közösségek közötti együttműködés az ilyen konfliktusok megoldásához?
Őszintén szólva Azerbajdzsánban – és általában a posztszovjet országokban – a vízdiplomácia mint önálló diszciplína még nem létezik. Jó lenne létrehozni az NKE-vel együttműködve egy közös kutatóközpontot, amely a vizekkel és a klímaváltozással kapcsolatos konfliktusok kezelésre specializálódik. A posztkonfliktusos régiókban különösen fontos, hogy legyenek jól képzett interdiszciplináris szakemberek, mert így átfogóan kezelhetők lennének e kihívások. A tudomány feladata közös kutatások végzése, összehasonlító elemzések készítése, és annak hangsúlyozása, hogy nincs „egy mindenkire” alkalmazható vízdiplomáciai modell. Például az etióp–egyiptomi helyzet nem hasonlít az azerbajdzsáni–örmény esetre, sem az ukrajnaira, vagy az abháziai és dél-oszétiai konfliktusokra Grúziában. A Duna-medence országainak példája is mutatja, mennyire összefonódnak a környezeti és geopolitikai kérdések – gondoljunk például a háborús szennyezésekre Ukrajnában.
Milyen tanácsot adna egy olyan diáknak, aki érdeklődik a hasonló konfliktusok és politikai kérdések iránt?
Először fejlesszék kutatásmódszertani tudásukat. A legtöbb hallgatónak nincs elég tapasztalata abban, hogyan alkalmazza a kvantitatív vagy kvalitatív módszereket a szakpolitikai kutatásokban. Másodszor, értsék meg, hogy a víz – akárcsak az energia – politikai tényező. A 21. században a víz stratégiai jelentősége növekszik, mégis ritkán jelenik meg a külpolitikában vagy az energiával kapcsolatos döntéshozatalban. Ahogy a múlt század a „fekete arany” évszázada volt, a jelen a „kék aranyé”: a vízé. Azoknak, akik ezen a területen kutatnak, adatvezérelt, empirikus módszereket kell alkalmazniuk; különben munkájuk pusztán elméleti marad. Különösen hiányoznak a tanulmányok a konfliktusövezetekben zajló vízgazdálkodásról – például a Donbászban, Krímben, Dél-Oszétiában, Abháziában és Transznisztriában. Ezeken a területeken teljesen más jogi és politikai szabályok érvényesülnek, mint a békés államokban.
Mit gondol, mi lehet a technológia és az innováció szerepe ezen a területen?
Azerbajdzsánban, a karabahi régió felszabadítása után ún. „okosfalvakat” hoztak létre, például az Agalit. Ezekben mesterséges intelligenciát (MI) használnak a víz minőségének, eredetének és használhatóságának (ivóvíz vagy öntözés) valós idejű elemzésére. Az MI segíthet optimalizálni a vízgazdálkodást, a hulladékkezelést és az erőforrás-felhasználást. Ez már bevált gyakorlat az energiaszektorban, de a vízügyekben még gyerekcipőben jár, további kutatásokra van szükség. Jelenleg hiányzik egy egységes, jogilag kidolgozott hulladékkezelési és vízgazdálkodási politika is – az Európai Unióéhoz hasonló rendszer helyett még részben a szovjet örökség érvényesül. Bár a karabahi területeken már épülnek hulladékkezelő központok, Bakuban csak néhány kijelölt helyen van megfelelő infrastruktúra. Ezért még több zöld szakemberre és környezetbarát gondolkodásmódra van szükség, ennek fejlesztését már a családban, az óvodákban és az iskolákban el kell kezdeni. Lehet, hogy az idősebb generációk gondolkodásmódját már nem tudjuk megváltoztatni, de a következőkét még igen.
A cikk a Bonum Publicum magazin 25/9. lapszámában jelent meg.
Szerző: Sarnyai Tibor
Fotó: Szilágyi Dénes