A levegővel, az ivóvízzel, sőt, akár az ételeinkkel is apró műanyagdarabkák kerülhetnek a szervezetünkbe – figyelmeztetnek a kutatók. Ezek a parányi plasztikszemcsék a szervezetbe jutva számos egészségügyi kockázattal járnak, akár létfontosságú szervek súlyos megbetegedését is okozhatják. A műanyagok „uralta” világ veszélyei egyre nagyobb mértékben fenyegetik a ma emberét. A téma elhivatott kutatója Kiss János, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Víztudományi Karának laborvezető mérnöke válaszolt a mikroműanyagok témáját körüljáró kérdéseinkre.
Milyen forrásokból jut az emberi szervezetbe a nano- és mikroműanyag?
Valójában szinte mindenhol találkozhatunk velük a mindennapokban. A mikroműanyagok apró részecskék, amelyek az élelmiszereinkkel, az ivóvízzel, a levegővel, sőt, bizonyos kozmetikumokon keresztül is bejuthatnak a szervezetünkbe. Az ételek közül például a tengeri halak, kagylók, tengeri só, de még a méz, a cukor vagy a teafilterek is tartalmazhatnak mikroműanyagokat. Ráadásul az élelmiszerek csomagolásából is szivároghatnak apró műanyagrészecskék az ételbe. Az ivóvíz sem kivétel, mind a csapvízben, mind a palackozott vízben kimutatták már ezeket az anyagokat, és a mennyiség nagymértékben függ attól, hol élünk és milyen víztisztítási technológiát alkalmaznak. A levegő is fontos forrás. A lakásban például a szintetikus ruhák, szőnyegek, függönyök és egyéb műanyag alapú tárgyak aprózódása révén kerülhetnek a levegőbe mikrorészecskék, amelyeket belélegzünk, és nem utolsósorban ott van a háztartási por – a lakás levegőjében és porában is rengeteg mikroműanyag található, amelyet főként a gyerekek nyelhetnek le játék közben. Kint pedig a gumiabroncsok kopása vagy a városi por is hozzájárul a jelenlétükhöz.
Kozmetikumoknál is találkozhatunk velük: egyes bőrradírok, sminktermékek, fogkrémek tartalmazhatnak mikroműanyagokat, amelyek a bőrön át vagy közvetve bejuthatnak a szervezetbe.
Tehát a válasz röviden: mindenhol körülvesznek minket. Nem kell pánikba esni, de érdemes tudatosabban választani, például kevesebb műanyag csomagolást használni, figyelni a levegőminőségre, és ahol lehet, természetes alapanyagú termékeket előnyben részesíteni.
Mióta vizsgálják az egészségre gyakorolt hatását?
A mikroműanyagok története egészen az 1970-es évekig nyúlik vissza, amikor Edward Carpenter és kollégái először észlelték ezeket az apró műanyagdarabokat az Atlanti-óceán felszínén. Akkoriban még senki sem gondolta, hogy ez a felfedezés évtizedekkel később az emberi egészséget érintő kutatások egyik legizgalmasabb témájává válik. Az első vizsgálatok főként a tengeri környezetre koncentráltak: azt próbálták megérteni, hogyan kerülnek a műanyagok a vízbe, és milyen hatással vannak a planktonokra és a halakra. A 2000-es évek elején a kutatások tudományos szinten is lendületet kaptak – Richard Thompson brit tengerbiológus ekkor vezette be a „mikroműanyag” kifejezést, és kimutatta, hogy ezek a részecskék szinte minden tengeri mintában megtalálhatók. 2010 után a figyelem már túlnőtt az óceánokon: a tudósok elkezdték vizsgálni, vajon ezek az anyagok milyen hatással lehetnek ránk, emberekre is. Az utóbbi években pedig kifejezetten az egészségügyi kockázatok – például a bélrendszerre, tüdőre vagy hormonrendszerre gyakorolt hatások – állnak a kutatások középpontjában.
Összességében elmondható, hogy bár a mikroműanyagokat több mint ötven éve ismerjük, az emberi egészségre gyakorolt hatásukat csak az elmúlt 10-15 évben kezdtük intenzívebben vizsgálni. Még messze vagyunk attól, hogy minden kérdésre meglegyen a válasz.
A Víztudományi kar 2024 júliusában kapcsolódott be ebbe a kutatási irányba a MICROPLASTIC projekt kapcsán. Vizsgálataink során felhasználjuk a korábbi kutatások eredményeit és tapasztalatait, ezek segítségével tudjuk saját munkánkat felépíteni.
Egy korábbi cikkben olvashattunk az ún. infravörös spektroszkóp rendszerről, amely a mikroműanyag elemzésére szolgál. Ez alkalmas akár vér vagy egyéb minta műanyagtartalom mérésére?
Igen, ma már szerencsére rendelkezésre állnak olyan korszerű műszeres technikák, amelyek képesek ezeket az apró részecskéket azonosítani még nagyon kis mennyiségben is. Az egyik leghatékonyabb módszer az infravörös spektroszkópia, pontosabban a mikro-Fourier transzformációs infravörös spektroszkópia, vagy röviden µ-FTIR. Ez a technika képes azonosítani, milyen típusú műanyagokról van szó – például polisztirolról vagy polipropilénről –, még mikrométeres mérettartományban is. Egy 2024-es kutatásban például emberi vérmintákban mutattak ki mikroműanyagokat µ-FTIR segítségével, méghozzá a minták közel 90%-ában. Érdekesség, hogy a kutatók összefüggést is találtak a jelenlétük és bizonyos véralvadási zavarok között.
De nem csak a vérben, hasonló módszerrel már az emberi agy szaglóhagymájában is azonosítottak mikroműanyagokat. Ez azt jelzi, hogy ezek a részecskék képesek eljutni különböző szövetekbe, és a µ-FTIR alkalmas a nyomuk követésére is. Technikai szempontból az FTIR nagy előnye, hogy minimális mintaelőkészítést igényel, és kombinálható más analitikai eljárásokkal, például festékes fluoreszcens mikroszkópiával vagy Raman spektroszkópiával – így még pontosabb képet adhat arról, mi is van jelen a vizsgált mintában.
Mely betegségek kialakulásával hozható igazoltan összefüggésbe a plasztik felhalmozódása?
Az utóbbi években egyre több kutatás bizonyítja, hogy a mikroműanyagok nemcsak környezeti, hanem jelentős egészségügyi kockázatot is jelenthetnek. Ezek az apró részecskék képesek bejutni és felhalmozódni különböző szervekben – a vértől a tüdőn át egészen az agyig.
A szív- és érrendszeri betegségek kapcsán például egy 2025-ös tanulmány kimutatta, hogy mikroműanyagok jelen voltak a szívszövetben és az érfalakban is. A kutatók szerint ezek a részecskék elősegíthetik az érelmeszesedést, gyulladást, sőt a trombózisképződést is. A rákos megbetegedések terén szintén aggasztó eredmények születtek. Laboratóriumi vizsgálatokban a mikroműanyagok karcinogén, vagyis rákkeltő hatását is megfigyelték; például egy – a Science of the Total Environment folyóiratban megjelent – tanulmány szerint összefüggés lehet a vastagbél- és tüdőrák fokozott kockázatával. A termékenységi zavarok sem maradnak érintetlenül. Mikroműanyagokat találtak már herékben, petefészkekben, sőt a placentában is – ez utóbbi különösen ijesztő, hiszen azt jelenti, hogy a részecskék akár a magzathoz is eljuthatnak. A Nature Reviews Endocrinology egyik 2024-es összefoglalója szerint a hatások között szerepelhet a spermaszám csökkenése és hormonális egyensúlyzavarok is. Emellett kimutatták, hogy a légutakban belélegzett nanoműanyagok gyulladást és asztmás tüneteket válthatnak ki, a vesékben pedig oxidatív stresszt és gyulladásos folyamatokat idézhetnek elő. Néhány kutatás már az agyban is kimutatott nanoműanyagokat, ami arra utal, hogy ezek az anyagok átjuthatnak a vér-agy gáton – ez pedig potenciálisan neurodegeneratív, tehát idegrendszeri károsodáshoz vezethet.
A tudományos bizonyítékok egyre erősebbek: a mikroműanyagok nemcsak környezeti, hanem közegészségügyi kihívást is jelentenek. A jó hír viszont az, hogy minél jobban megértjük a hatásmechanizmusokat, annál hatékonyabban tudunk védekezni ellenük, például a műanyaghasználat csökkentésével, a víz- és levegőtisztítás fejlesztésével.
Hogyan befolyásolja a szervezetben jelen lévő műanyag a hormonrendszert?
Ez az egyik legizgalmasabb – és legaggasztóbb – kutatási terület manapság. A műanyagrészecskék ugyanis nemcsak fizikailag lehetnek jelen a szervezetben, hanem kémiai szinten is „beavatkozhatnak” a hormonális működésbe. A mikroműanyagok és nanoműanyagok bejuthatnak a véráramba, sőt, elérhetik a hormontermelő szerveket is, például a pajzsmirigyet, a petefészket vagy a heréket. Ott gyulladást, oxidatív stresszt és a hormontermelő sejtek károsodását idézhetik elő. Egy 2024-es tanulmányban például kimutatták, hogy ez a folyamat közvetlenül is megzavarhatja a hormontermelést. De a történet nem áll meg itt: a műanyagokhoz számos vegyi adalékanyagot kevernek, például ftalátokat és biszfenol-A-t (BPA-t), amelyek közismert endokrin diszruptorok, vagyis képesek utánozni vagy blokkolni a szervezet saját hormonjait. Ezek az anyagok megtalálhatók italos palackokban, élelmiszer-csomagolásokban, sőt még egyes kozmetikumokban is. A kutatás szerint ezek a vegyületek az ösztrogén- és androgénreceptorokon keresztül befolyásolhatják a nemi hormonok működését, míg mások a pajzsmirigy- vagy stresszhormonrendszert érinthetik.
A probléma súlyosbító tényezője, hogy ezek az anyagok már nagyon kis mennyiségben is hatásosak, és egymás hatását erősíthetik. Különösen veszélyes a magzati és gyermekkorban történő expozíció, amikor a hormonrendszer még fejlődésben van.
A mikroműanyagok tehát két fronton támadnak: egyrészt fizikai jelenlétükkel gyulladást okozhatnak a hormontermelő szervekben, másrészt pedig olyan vegyi anyagokat hordozhatnak vagy szabadíthatnak fel, amelyek felborítják a hormonális egyensúlyt. Ez a kettős hatás teszi őket különösen veszélyessé az endokrinrendszerre nézve.
Kivonható valahogy a szervezetből a mikroműanyag? Ha igen, hogyan, és van-e komolyabb kockázata?
Jelenleg ez az egyik legnagyobb fehér folt a kutatásokban. Azt tudjuk, hogy a nagyobb mikroműanyag-részecskék egy része természetes úton távozhat a szervezetből – például az emésztőrendszeren keresztül. Több vizsgálatban is kimutattak már mikroműanyagokat emberi székletben és vizeletben, ami azt jelzi, hogy bizonyos mennyiséget ki tudunk választani. A kérdés inkább az, hogy mennyi marad bent, és annak milyen hosszú távú hatása lehet.
A rossz hír az, hogy egyelőre nem létezik semmilyen orvosi kezelés vagy gyógyszer, ami célzottan a mikroműanyagokat távolítaná el a testből. Ezek az apró részecskék ugyanis annyira kicsik, hogy bejuthatnak a sejtekbe. Onnan pedig már nagyon nehéz, ha nem lehetetlen eltávolítani őket.
Vannak kísérletek alternatív megoldásokra – például antioxidánsokkal, pre- és probiotikumokkal, vagy nanotechnológiás szűrőmechanizmusokkal próbálkoznak –, de ezek még csak laboratóriumi szinten léteznek, állatkísérletekben. Emberi alkalmazásról egyelőre nem beszélhetünk.
Van még egy csavar: a mikroműanyagok felszínén gyakran ott ülnek különféle, korábban is említett vegyületek, mint a biszfenol-A, a ftalátok vagy nehézfémek. Ha ezek hirtelen felszabadulnak – például egy agresszív „méregtelenítés” hatására –, az akár nagyobb kárt is okozhat, mint maga a részecske. Egy kutatás például rámutatott, hogy az ilyen folyamatok oxidatív stresszt és gyulladást válthatnak ki a sejtekben.
Szóval, ha most kellene egyetlen tanácsot adni, az ez lenne: a megelőzés sokkal biztonságosabb, mint a „tisztítás”, a cél, hogy minél kevesebb mikroműanyag jusson be a szervezetünkbe.
Mit tehetünk a hétköznapokban a műanyagbevitel elkerülése vagy legalább csökkentése érdekében?
A legfontosabb, hogy tudatosabban válasszunk – sok apró lépésből áll össze a valódi változás. Néhány egyszerű szokás már most is sokat segíthet abban, hogy kevesebb mikroműanyaggal találkozzunk nap mint nap. Először is, érdemes búcsút inteni a műanyag palackoknak és dobozoknak. Egy üveg vagy rozsdamentes acél kulacs nemcsak környezetbarátabb, hanem egészségesebb is. A PET-palackokból ugyanis hő vagy UV-fény hatására könnyen kioldódhatnak apró műanyagrészecskék, ezt több kutatás is igazolta. A mikrohullámú sütő és a műanyag edények párosa sem jó ötlet: melegítéskor a hő hatására a műanyagból különféle vegyi anyagok (például a hírhedt BPA vagy ftalátok) szivároghatnak az ételbe. Hasonló okból jobb, ha friss vagy üvegbe csomagolt élelmiszert vásárolunk, nem pedig előre csomagolt, műanyagba burkolt termékeket. Otthon is sokat tehetünk: egy jó vízszűrő – például aktívszén- vagy membránszűrős – csökkentheti a csapvíz mikroműanyag-tartalmát. A műanyag vágódeszkát pedig érdemes lecserélni fára vagy üvegre, mert a vágások során leváló apró szemcsék az ételbe kerülhetnek. A ruháink is meglepő módon „szennyezők” lehetnek: a műszálas textilek mosáskor mikroszálakat bocsátanak ki, amelyek a szennyvízzel a környezetbe jutnak, majd végül visszakerülhetnek hozzánk. Segít, ha mikroszűrőt teszünk a mosógépre vagy speciális mosózsákot használunk. A kozmetikumok terén is érdemes figyelni: a csillámos, dörzsölős radírok és sminktermékek gyakran tartalmaznak mikroműanyagot. Ma már sok gyártó feltünteti a „microplastic-free” jelzést – ez jó irány. Ne feledkezzünk meg az otthonunk levegőjéről sem: a beltéri porban is sok mikroműanyag lehet, főleg szintetikus bútorok és textilek miatt. A gyakori szellőztetés, nedves portörlés és HEPA-szűrős porszívózás sokat számít.
Külön figyelmet érdemelnek a babatermékek is: a cumisüvegek, játékok és étkészletek is bocsáthatnak ki mikroműanyagot. Érdemes üveg cumisüveget, illetve BPA-mentes termékeket választani, mert a kicsik testtömegarányosan sokkal nagyobb dózisnak vannak kitéve.
És végül: támogassuk a műanyagmentes kezdeményezéseket! Legyen szó helyi piacról, újratölthető csomagolásról vagy közösségi programról – minél többen választjuk a tudatosabb megoldásokat, annál kevesebb műanyag kerül majd vissza a szervezetünkbe és a környezetünkbe.
Mi is kiemelt figyelmet fordítunk az ismeretterjesztésre, tájékoztatásra. Általános és középiskolások számára szervezett előadásaink során a legnagyobb részt a megelőzéssel és a tudatossággal kapcsolatos kérdésekre szánjuk. A fentiekből jól látszik, hogy a környezetvédelemben egyébként is jól csengő „think globally, act locally” elv hatványozottabban igaz, hiszen a legtöbbet akkor tudjuk tenni, ha saját magunkat védjük az elkerülhető mikroműanyag-expozíciótól.
Milyen tapasztalatok vannak a téma iránti érzékenyítést illetően?
Szerencsére azt látjuk, hogy az emberek egyre nyitottabbak és érdeklődőbbek a mikroműanyagok és általában a környezeti egészség kérdései iránt. Néhány évvel ezelőtt ez még inkább tudományos rétegtéma volt, ma viszont már a közbeszéd része – egyre több oktatási program, dokumentumfilm, civil kezdeményezés és közösségi kampány hívja fel rá a figyelmet.
A pozitív tendencia mellett azonban nagyon fontos, hogy az érdeklődők hiteles forrásokból kapjanak információt. A mikroműanyagok hatásai összetettek, és könnyen félrecsúszhat a kommunikáció, ha szenzációhajhász vagy félinformációk terjednek. Ezért is lenne lényeges, hogy minél több platformon – az iskolai oktatástól a médián át a közösségi médiáig – elérhetővé váljanak tudományosan megalapozott, közérthető anyagok.
A tapasztalat az, hogy amikor az emberek megértik, miről is van szó, és azt is, mit tehetnek a mindennapokban, akkor sokkal szívesebben változtatnak a szokásaikon. Tehát az érzékenyítés nemcsak lehetséges, hanem rendkívül hatékony is lehet, ha jól kommunikáljuk a tudományos tényeket.
A cikk a Bonum Publicum magazin 25/9. lapszámában jelent meg.
Szerző: Bárdos Mónika
Fotó: Depositphotos