III. Károly király egy példátlan döntéssel megvonta öccsétől, Andrástól – a korábbi yorki hercegtől – a címeit, akinek emellett ki is kellett költöznie a windsori rezidenciáról. Ez a lépés ismét ráirányította a figyelmet a brit belpolitikára, újra kiélezve a monarchia állapotáról szóló vitákat, miközben sokakban felmerül a kérdés, milyen hatással lehet mindez az Egyesült Királyság politikai stabilitására. A brit berendezkedésről Kaiser Tamás egyetemi tanárt, a Kormányzástani és Közpolitikai Tanszék vezetőjét kérdeztük.
A brit politikai rendszer alapjai
III. Károly király úgy határozott, megvonja a botrányokba keveredett András hercegtől a címeit és kiváltságait. Ez a döntés számos kérdést felvetett azzal kapcsolatban is, milyen kihívásokkal néz szembe napjainkban az Egyesült Királyság, és hogy a válságok mennyire gyengíthetik a brit állami integráció szimbolikus alapjait, ami különösen érzékenyen érinti azokat a régiókat, ahol az identitásalapú vagy földrajzi autonómia kérdései dominánsak. Felmerül, hogy közvetett módon hatással lehet-e például az 1998-ban bevezetett részleges politikai autonómiát biztosító devolúció politikai kereteire, a skót autonómia társadalmi támogatottságára, az ún. „angolkérdés” alakulására, valamint a területi reformok megítélésére.
Kaiser Tamás tanszékvezető először a brit politikai rendszer sajátosságait ismertette, hangsúlyozva a parlamentáris szuverenitás és az unionizmus történelmi jelentőségét. Kifejtette, hogy a Nagy-Britanniát és később az Egyesült Királyságot létrehozó, a parlamentek egyesítésén alapuló uniós folyamatok több lépésben mentek végbe: Anglia és Wales 1536-ban, Anglia és Skócia 1707-ben egyesült, majd Nagy-Britannia és Írország egyesítésével 1800-ban megszületett az Egyesült Királyság, amely 1921 óta Nagy-Britannia és Észak-Írország uniójaként működik. Úgy fogalmazott, hogy bár az Egyesült Királyság jogilag unitárius állam, politikailag és történelmileg mégis unionista berendezkedésű, amelyben a szuverenitást és szupremáciát a Westminster, a Londonban ülésező parlament testesíti meg. A brit államról kifejtette, hogy a devolúciós törvények elfogadásáig a világ egyik legcentralizáltabb politikai rendszere volt, és a hatalom ma is döntően a Westminster és a Whitehall (parlament és kormány) köré szerveződik. A rendszer alkotmányos karakterét három elem határozza meg: a British Political Tradition (BPT), a Westminster-modell, valamint az unionizmus. A BPT szerinte a demokratikus képviselet, a parlamenti szuverenitás, a miniszteri felelősség és a jogállamiság elveire épül, ugyanakkor egy erősen centralizált és hierarchikus kormányzati kultúrát ír le. A szakértő hozzátette, hogy az íratlan alkotmány rugalmassága lehetővé tette az ad hoc megoldásokat, a ritka, de alkotmányosan alkalmazott népszavazásokat és az aszimmetrikus, „testre szabott” területi reformokat. A Westminster-modellt úgy jellemezte, hogy abban a parlamenti szuverenitás elve szerint a parlament marad az elsődleges és legfőbb jogalkotó, a bíróságok pedig nem írhatják felül döntéseit. Példaként említette a brexittel kapcsolatos vitákat, amelyekben a kormány és a többnyire EU-párti parlament között alakult ki konfliktus az ún. „nemzet akaratának” értelmezése körül. A rendszer másik alapját hagyományosan az erős, többségi kormányzás jelenti, amely a politikai stabilitás egyik fő garanciája.
Devolúció: autonómia és aszimmetria
A tanszékvezető kiemelte, hogy a brit politika szakpolitikai dimenziója hagyományosan duális szerkezetre épült: a központi kormány a kül-, védelem- és gazdaságpolitikai kérdésekkel foglalkozott, míg a helyi önkormányzatokra a helyi közszolgáltatási feladatok (oktatás, közlekedés, szociális ellátás) tartoztak. Az úgynevezett „hiányzó területi középszint” problémája az 1970-es évektől vált hangsúlyossá, és ennek hatására indult el a devolúció folyamata. A fogalom lényegét Kaiser Tamás úgy foglalta össze, hogy a Westminster a szupremácia megtartása mellett egyes hatásköröket átruház, pontosabban „visszaoszt” alsóbb szintű, területi alapon szerveződő választott testületekre. Ennek értelmében két típus különíthető el: az adminisztratív devolúció, amely Angliában valósult meg közigazgatási és fejlesztéspolitikai értelemben, valamint a politikai devolúció amely Skóciában, Walesben és Észak-Írországban hozott létre saját törvényhozó és végrehajtó testületeket. „A devolúció aszimmetrikus, vagyis minden országrész más-más mértékű autonómiában részesült” – mutatott rá a tanszékvezető. A politikai devolúció korlátait mutatja, hogy a Westminster jogalkotása változatlanul kiterjedhet a kelta országrészekre, elvileg egyszerű többséggel átírhatja vagy módosíthatja a devolúciós törvényeket, illetve – ahogy ez Észak-Írországban történt 2002 és 2007 között – felfüggesztheti a devolúciós testületek működését.
„Anglia sajátossága, hogy – 85 százalékos népességaránya ellenére – nincs saját parlamentje, kormánya, így ügyét közvetlenül a Westminster–Whitehall látja el” – hangsúlyozta Kaiser Tamás. A szakértő ezt nevezte a máig megoldatlan és sok belpolitikai feszültséget generáló „angolkérdés” gyökerének, amelyet korábban a West Lothian probléma fogalmazott meg, amelynek lényege, hogy Westminsterben ülő kelta képviselők szavazhatnak angol ügyekben is, befolyásolhatják azokat, de az angol képviselők nem tehetik meg ugyanezt a devolúciós törvényhozásokban. A szakértő hangsúlyozta, hogy a devolúció nem decentralizáció, hanem korlátozott autonómia, amely plurinacionális állami keretben működik. A 2014-es – jóllehet sikertelen – skót függetlenségi népszavazás kontextusa és következményei jól mutatják, hogy a devolúció egyszerre szolgálja a történelmi sérelmek legalább részbeni orvoslását és a királyság egységének megőrzését.
A minőség és szakpolitikai kultúra
Kaiser Tamás rámutatott arra is, hogy a brit rendszer egyik fő sajátossága a pragmatikus, rendszerben gondolkodó, probléma- és hatékonyságorientált gondolkodás hagyománya, amely lehetővé teszi az ágazatokon átívelő, integrált megközelítést a komplex kihívások, valamint a devolúció által teremtett törékeny politikai egyensúlyok kezelésére. A tanszékvezető kifejtette, hogy a nagyszámú és igen befolyásos brit közpolitikai intézetek – mint például az Institute for Government vagy a Bennett Institute for Public Policy – sokszor a széles nyilvánosság és a média bevonásával alakítják ki álláspontjukat, ami fontos szerepet tölt be a társadalmi-politikai közbeszéd alakításában. Emellett arról is beszélt, hogy a brit politikai kultúra képes az innovációra és a többoldalú együttműködésre, még akkor is, ha a rendszer gyakran túlterhelt, és a Whitehall csúcsminisztériumaiban csak formálisan működik a komplex problémák kezeléséhez elengedhetetlen koordináció. A szakértő szerint a rendszer működésének fentebb említett pozitívumai a különbözőségek ellenére a magyar kormányzati gyakorlat számára is megfontolható tanulságokkal szolgálhatnak.
Kihívások: finanszírozás, brexit, reformok
Milyen kihívások előtt áll az Egyesült Királyság? A tanszékvezető a finanszírozási rendszer kapcsán a Barnett-formulát ismertette, amely népességarányos keretösszegeket, ún. „block grant”-eket oszt szét (Anglia 85, Skócia 10, Wales 5 egységnyi súllyal). Ezt a szisztémát sokan idejétmúltnak és rugalmatlannak tartják, kiemelve, hogy a költségvetési fejezetek bázisát Anglia, a legnagyobb országrész jelenti, ha ott a közkiadások emelkednek vagy csökkennek, ennek hatása a kelta országrészekben is automatikusan érvényesül. Igaz ugyan, hogy a devolúciós kormányok viszonylag széles mozgástérrel rendelkeznek a források felhasználásában, ezzel szemben az adóztatás alapvetően központosított, így felelősségük nem kapcsolódik szorosan a bevételekhez. Kaiser Tamás úgy látja: a brexit jelentős feszültségeket hozott a gazdaság és a társadalom számos alrendszerében, ráadásul a kilépéssel együtt járó jogvisszavétel („repatriation of competences”) elvileg a devolúciós testületek hatásköreinek szűkítését is lehetővé tette volna. A politikai stabilitás megtartásának igénye azonban erősebbnek bizonyult, így a 2018-as Withdrawal Act (az Egyesült Királyság törvénye, amely az EU-ból való kilépés jogi és intézményi kereteit írta elő) gyakorlatilag „befagyasztotta” a devolúciós jogköröket.
A jelenlegi helyzetről szólva a tanszékvezető kiemelte, hogy az Egyesült Királyság számos bel- és külpolitikai problémával néz szembe: a lassú gazdasági növekedés, a területi és társadalmi különbségek mélyülése, az illegális bevándorlás tömegessé válása, az egészségügyi és szociális ellátás szűk keresztmetszetei, továbbá az EU-hoz, az USA-hoz, Indiához és Kínához fűződő kapcsolatok új alapokra helyezése. Az ország multikulturális jellege fokozatosan erősödik, ami egyaránt kifejeződik a hagyományos kétpártrendszer lassú eróziójában, valamint a bevándorló hátterű országos és helyi politikusok, közéleti személyiségek egyre nagyobb számában. Kaiser Tamás rámutatott, hogy a fenti problémák kezelésén túl az egyik legnagyobb kihívást a centralizált központi kormányzati rendszer és a helyi, területi autonómiák közötti egyensúly megteremtése jelenti. Úgy látja, hogy a helyenként viharos belpolitikai események ellenére a királyság alkotmányos-politikai stabilitását egyelőre nem fenyegeti veszély, megőrzésének kulcsát azonban a brit politikai tradíció értékeinek és az új, komplex kihívásokra reagáló, hosszú távra szóló reformok összehangolása jelenti.
A cikk a Bonum Publicum magazin 25/9. lapszámában jelent meg.
Szerző: Harangozó Éva
Fotó: Depositphotos