A Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) adott otthont a Biztonsági és migrációs kihívások a Balkánon című nagyszabású szakmai és tudományos konferenciának december 8-án, az NKE-n Klenner Zoltán r. őrnagy, az RTK Idegenrendészeti Tanszékének tanársedége moderálása mellett.
Hautzinger Zoltán r. ezredes, az NKE RTK Idegenrendészeti Tanszékének vezetője megnyitóbeszédében hangsúlyozta, hogy az ilyen jellegű események kiemelt jelentőségűek a tanszék számára, mert jelentős hozzáadott értéket képviselnek a kutatási tevékenység szempontjából. Kifejtette, hogy ezek a programok elősegítik az oktatók és a hallgatók kutatói teljesítményének fejlődését, és hosszú távon is hasznosak lesznek a szakmai munkában. Az ünnepek közeledtére utalva Hautzinger Zoltán úgy fogalmazott, hogy a mai alkalom lehetőséget teremt arra, hogy értékes gondolatokkal és tapasztalatokkal gazdagítsák egymást a résztvevők. Hozzátette: bízik benne, hogy mindenki profitálni fog a rendezvényből.
A konferencia tudományos szekciójában a Balkán összetett viszonyai kerültek terítékre: Zsebők Csaba, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának oktatója A Balkán etnikai, demográfiai és vallási viszonyainak változásai a XX. században címmel tartott előadást. Bevezetőjében kitért arra, hogy a térséget a német történészek „köztes Európának” nevezték. Ez a kisállami zóna a Baltikumtól, a visegrádi országokon át egészen a balkáni országokig, sőt Finnországot és Görögországot is magában foglalta. Zsebők Csaba kiemelte a történelmi Makedónia összetett kérdését. E terület magában foglalta Szalonikit, a mai Észak-Görögország középső traktusát, a mai Észak-Macedóniát és Délnyugat-Bulgária egy részét is. A macedón kérdés – amelyet a bolgárok az erdélyi kérdésükhöz hasonlítanak – valójában 1878-ban, a San Stefanói békével és az azt követő berlini kongresszussal került előtérbe. Ekkor született volna meg a cári Oroszország támogatásával egy „Nagy Bulgária”, amely jelentős macedón és trák területeket foglalt volna magában. Azonban a nagyhatalmi törekvések – különösen a Brit Birodalom, valamint az Oroszország előretörését visszaszorítani szándékozó Osztrák-Magyar Monarchia és Német Császárság – közbelépése miatt Bulgária sokkal kisebb lett.
A macedónok identitása és nyelve mai napig vitatott a szomszédos szláv nemzetekkel: a bolgárok például a macedón nyelvet saját nyelvterületük legnyugatibb részének tekintik. Ezt a feszültséget illusztrálja a „Jovano Jovanke” című népdal, amelyet a szerbek, az észak-macedónok és a bolgárok is sajátjuknak tartanak. Zsebők Csaba megjegyezte, hogy a térségben gyakran részigazságok csapnak össze egymással. A 20. század végére az etnikai térkép jelentősen megváltozott. Az előadó kiemelte a török tömb és a muszlim közösségek helyzetét. Például az 1980-as években a bolgár kommunista állam erőszakos identitásmegnehezítő és szinte ellehetetlenítő politikát folytatott, például a nevek szlávosításával. Ez a politika, amely részben a romló gazdasági helyzet miatti belső ellenségkeresésből fakadt, menekülésre kényszerítette a törökséget Törökországba, és sokan nem is tértek vissza. Rámutatott ugyanakkor, hogy a muszlim közösségek, például az albánok és a Bosznia-Hercegovinához és Szerbiához tartozó Szandzsák muszlim szlávjai esetében a születésszám továbbra is magasabb (az albánoknál még megvan a generációk reprodukciójához szükséges 2,1-es termékenységi ráta). Észak-Macedóniában a lakosság de facto fele ma már albán nemzetiségűnek tekinthető. Koszovóval kapcsolatban Zsebők Csaba hangsúlyozta, hogy bár a szerbek a szerb történelmi emlékezetben Koszovót a szerbség egyik bölcsőjének tekintik, mára a területen 85-90 százalékos albán többség alakult ki, és ez a kérdés a mai napig nem jutott nyugvópontra.
Gyarmati István diplomata és biztonságpolitikai szakértő a Politikai helyzetkép a Balkánon címmel adott aktuális elemzést. A szakértő először a „Balkán” kifejezés eredetét érintette, majd kifejtette, hogy a mai szóhasználatban a Nyugat-Balkán alatt lényegében a volt Jugoszlávia Szlovénia és Horvátország nélküli utódállamait értjük, Albániával kiegészítve; ezeket az országokat a mai napig elsősorban a közös jugoszláv múlt köti össze. Kiemelte ugyanakkor, hogy a térségre gyakran ráaggatott „Európa puskaporos hordója” jelző ma már nem állja meg a helyét.
Gyarmati István szerint két mélyen gyökerező, megoldatlan probléma tartja feszültségben a régiót. Az egyik a nemzetállamok kialakulatlansága: Albánia és Koszovó esetében fennáll annak a kockázata, hogy Észak-Macedónia albán lakta területei elszakadási törekvéseket fogalmaznak meg és Albániához csatlakoznának, ami komoly regionális konfliktust robbanthat ki; Szerbia pedig szintén nem tekinthető konszolidált nemzetállamnak, hiszen Koszovó „elvesztése” nemcsak területi, hanem a szerb identitás szempontjából is szimbolikus veszteség, miközben a koszovói szerbek és a szerbiai albánok helyzete továbbra is rendezetlen marad. A második nagy gond a koszovói kérdés lezáratlansága: egy korábbi szerb–koszovói megállapodástervezet területcserét tartalmazott, amit az Egyesült Államok hajlandó lett volna támogatni, az európai országok azonban mereven elutasították a határmódosítást. Ezért – emelte ki az előadó – Szerbia a mai napig bizalmatlan a NATO-val szemben, részben a 1999-es bombázások öröksége miatt. Gyarmati István zárásként hangsúlyozta: a Nyugat-Balkán kihívásai nem oldhatók meg a régi megoldások ismétlésével, teljesen új gondolkodásmódra van szükség. Lehet és kell is megoldást találni a térségre, mert ez egyértelműen az Európai Unió érdeke – a Nyugat-Balkán instabilitása közvetlenül a mi problémánk is, elég csak a migrációs kihívásokra gondolni. Remélhetőleg az Egyesült Államok nemzeti biztonsági stratégiája „felébreszti” Európát, de az Európai Uniónak mindenképpen saját, a valósághoz igazodó balkáni és biztonságpolitikai stratégiára lesz szüksége – tette hozzá Gyarmati István.
A biztonsági kihívások vizsgálata részeként Németh Ádám r. százados, az Országos Idegenrendészeti Főigazgatóság (OIF) Kairóba kihelyezett vízumtanácsadója Az iszlám társadalomszervező szerepe címmel osztotta meg gondolatait. Az előadó hangsúlyozta, hogy az általa bemutatott információk leginkább a helyi tapasztalatokon és beszélgetéseken alapulnak. Németh Ádám ismertette, hogy az iszlám tanításait rendkívül korán, már óvodában elkezdik elsajátítani. Az iszlám elsősorban boldogságra és elégedettségre tanít, mivel amit Allah ad, az jó. Ha a sors rosszul alakul, a hívő nem panaszkodik, hanem dicséretet mond Istennek, mivel a szenvedésekért kártérítést fog kapni a mennyországban – ismertette. A szenvedést a megtisztulás eszközének tekintik, ami által magasabb helyre kerülnek a mennyben. Emiatt a muszlimok nem félnek annyira a haláltól, mint az európaiak, hiszen a halál Allah akaratából bármikor utolérhet, és ez már születésüktől fogva elrendeltetett.
Németh Ádám kiemelte a sáhíd halál (mártíromság) jelentőségét, amely azonnali belépést biztosít a paradicsomba. Különböző típusú halálnemek minősülnek mártíromságnak, és szintén mártírnak számít az iszlám ellenségei által vívott háborúban elesett személy. Az öngyilkos merénylők motivációjának egyik központi eleve éppen az a hit, hogy tettük végrehajtásával közvetlenül a paradicsomba jutnak. Az előadás kitért a migrációt is befolyásoló társadalmi gondolkodásra. Szemben a nyugati, egyéni szerepet előtérbe helyező kultúrával, az iszlám kollektivista társadalmakban a közösségek és a család szentsége az igazi összetartó erő. Elhangzott, hogy a kollektív gondolkodás a vagyon megítélésében is megjelenik. A vallás előírja a megszerzett javakkal való felelős gazdálkodást. A család fenntartásának férfira háruló kötelessége miatt a patriarchális társadalmakban a férfiak értékesebbek. A családközpontúság azonban a nők védelmében is megmutatkozik, mivel tisztelik a család szentségét. A bűnüldözéssel kapcsolatban az előadó kiemelte, hogy a gyermekek elleni bűncselekményeket nagyon komolyan veszik.
Crisán Andrea r. alezredes, az OIF Dokumentációs Központjának főosztályvezető-helyettese előadásának középpontjában az európai migrációs trendek egyik kritikus pontja, az externalizáció állt. Az externalizáció lényegében a migrációs nyomás kezelésének más, gyakran kevésbé fejlett országokra való áthelyezését jelenti. Ez a kifejezés a gazdasági és menedzsment tudományokból származik, és olyan folyamatokat ír le, amikor egy nyugat-európai ország kiszervezi a migrációval kapcsolatos feladatokat egy másik államba – tudatta az alezredes. Az externalizáció többféle formát ölthet. Ide tartoznak a pushback műveletek (a migránsok erőszakos visszatoloncolása a határon túlra), az offshore processing (a menekültügyi eljárások kiszervezése egy másik országba), és a non-refoulement elvének (a visszaküldés tilalma) figyelembe vétele körüli törekvések. A folyamat jelentős gazdasági terhet ró a beavatkozó államokra. Rövid távon a fogadó országok profitálhatnak, de hosszú távon az externalizáció függésben tartja ezeket az országokat. Az externalizációs törekvések egyik legújabb és legtöbbet vitatott példája az Olaszország és Albánia közötti paktum – emelte ki Crisán Andrea. A megállapodás szerint Albániában két befogadóközpontot (Schengin és Giader) hoztak létre. Az eredeti elképzelés az volt, hogy az olasz felségvizeken elfogott illegális migránsokat ide szállítják szűrésre és regisztrációra, és itt folytatják le a menekültügyi eljárásokat. Ez a nagyszabású terv azonban a kezdetektől fogva akadályokba ütközik. Annak ellenére, hogy Albánia a terület és a biztonsági őrzés biztosításával járult hozzá, míg Olaszország az eljárások lefolytatásához szükséges személyzetet és az olasz eljárási szabályokat vitte, az olasz bíróságok többször keresztbe feküdtek a tervnek. Az olasz kormány jelenleg az Európai Bíróság döntésére vár.
A Balkán-régióban is erősek az externalizációs törekvések, különösen a „dublini mechanizmus” kiterjesztésének elképzelése révén. A javaslat szerint bár a balkáni országok nem tagjai az Európai Uniónak, mégis részt vehetnének egyfajta „Balkán Dac” rendszerben, amelyben rögzítenék a migránsok ujjlenyomatát és fényképeit. Azonban az egyenlőtlenség abban áll, hogy a nyugat-európai államok rálátnának a balkáni folyamatokra, de a balkáni régió nem férhetne hozzá az uniós tagállami adatokhoz. Észak-Macedónia képviselői ezt a szándékot nyilvánvalóan paternalista bánásmódnak tekintik az EU részéről, ami megerősíti a függőhelyzetet. Az externalizáció, bár stratégiai elemként lett bevezetve a migrációs válság kezelésére, a példák alapján egyelőre nem hozott tartós megoldást, helyette hatalmas költségeket és jogi, valamint politikai bonyodalmakat eredményezett.
Kemény Bertalan r. őrnagy, az RTK Idegenrendészeti Tanszékének tanársegédje a félelem mint a terrorizmus eszközét tárgyalta. Dienes Valéria test, lélek és szellem kapcsolatáról alkotott nézetéből kiindulva, és e keretrendszeren keresztül vizsgálta a félelem és a terrorizmus kérdését. Dienes Valéria megközelítése fenomenológiai, és szándékosan szembe megy az európai dualizmussal, ugyanis a testet, lelket és szellemet, vagy az anyagot és a szellemet, nem külön kezeli, hanem egységként, komplexitásként fogja fel.
Kemény Bertalan félelem elemzésében kulcsszerepet játszik a Dienes Valéria által kifejlesztett evologika. A terrorizmust a filozófus keretrendszerét alkalmazva félelemtechnéként lehet értelmezni, ami egy tudatosan megszervezett eszközkészlet, egy mesterség. Ez a félelemtechné nem puszta mellékhatás, hanem szándékosan komponált mozdulatok, jelek és narratívák sorozata, amelyek egyszerre hatnak a test reflexeire, a lélek érzelmi állapotaira és a szellem jelentésadására. A terrorcselekmények rendkívül brutálisan kihegyezett mozdulatok, mint például a pokolgép robbantása, a lövöldözés, vagy a fejek levágásáról készült videófelvételek, melyek erősen koreografált környezetben jelennek meg. A média ezeket a képsorokat folyamatosan ismétlődően, nagyon erős hatással emeli a köztudatba, ami folyamatos háttérzajt generál, ezt nevezhetjük félelemkócnak is. A félelemtechnére adott válasz nem lehet pusztán technikai ellenstratégia. Az egyéni szintű fellépés kulcsa az eszmélés, ami nem a félelem tagadása vagy a pozitív gondolkodás, hanem a valós esemény megvizsgálása, a realitás és a cselekmény különválasztása. Az egyénnek nem szabad felülnie a dramaturgiai túlzásoknak, hogy kiléphessen a félelem szűkített jelenéből, és újra képessé váljon hosszabb távon gondolkodni. Ez az önvizsgálat és az eszmélés visszanyitja az idő fakadásának terét, és védi a civil immunitást. A civil immunitás a nem harcoló civil állampolgárok jogvédelmét jelenti, amit az egyéni és kollektív reziliencia erősíthet.
Rémai Dániel r. őrnagy, az RTK Terrorelhárítási Tanszékének vezetőjének előadásában a fókusz az idegen és visszatérő terrorista harcosok (FTF) kezelésének metódusaira került, különös tekintettel a Nyugat-Balkánra, amely az elmúlt években a leginkább kitett régió volt a repatriáció jelenségének. Az idegen terrorista harcos egy olyan szűk réteg, amely terrorszervezethez csatlakozik. Ez a fogalom megkülönböztetendő a zsoldosoktól, akiket fizetségért fogadnak fel, és az önkéntesektől, akik valamilyen okból csatlakoznak egy idegen ország hadseregéhez vagy fegyveres csoporthoz. A külföldi terrorista harcosok életútja a radikalizációtól indul, majd a személy külföldön csatlakozik egy terrorszervezethez, harcol, vagy harcot támogat, és végül fogságba kerül vagy meghal. A radikalizáció módja nagymértékben függ az egyéni jellemzőktől és a közegtől (például a Nyugat-Balkánon másként zajlik, mint London külvárosában). A visszatérő terrorista harcosok azok, akik valamilyen módon megpróbálnak visszajutni anyaországukba, akár egyénileg (például a migrációs hullámra rácsatlakozva), akár szervezett repatriáció útján.
A Nyugat-Balkán különösen érintett volt, mivel 2011 után, az Iszlám Állam felfutásával a muszlim közösségek körében gyakori volt, hogy néhány hónapra elmentek harcolni, majd visszatértek. Becslések szerint hivatalosan mintegy 1000 fő távozott a térség hat országából. Bosznia-Hercegovinában több repatriációs hullám is történt, de a statisztikák még mindig eltérőek és bizonytalanok. A visszatérés számos komoly dilemmát vet fel, ideértve az emberi jogok biztosítását, a társadalmi stigmatizáció elkerülését, és a hosszú távú reintegráció fenntartását. Súlyos probléma a családi komplexitás is (egy nőnek több apától is lehetnek gyermekei), valamint az árván maradt gyermekek társadalmi reintegrációja, akik több évet töltöttek a táborokban. A jogi fellépést az is nehezíti, hogy nehéz bizonyítékokat találni a harci cselekményekre egy háborús övezetből 10 év távlatából. Jelenleg az a látszat, hogy a reintegrációs programok sikertelenek. A repatriált személyek társadalmi stigmatizációja folyamatos. Ez a probléma velünk élő, és várhatóan a következő évtizedben még inkább felerősödik, mivel a mintázatok hasonlóan generálódhatnak a világban jelenleg zajló 32 futó háborús konfliktusból visszatérő önkéntesek esetében is.
Az előadásokat követően a konferenciát az Idegenrendészeti Tudományos Diákkör tagjai zárták, akik beszámoltak a bevándorlási szakirányú diákszakmai tudományos tevékenységük eredményeiről.
Szöveg: Sallai Zsófia
Fotó: Szilágyi Dénes, Bodó Pál