A Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Gazdaság és Versenyképesség Kutatóintézete (GVKI) és a Magyar Közgazdasági Társaság Visszavehetjük-e az ellenőrzést a saját pénzünk felett? – Beszélgetés a szuverén nemzeti pénz lehetőségeiről és kockázatairól címmel szervezett eseményt december 3-án, az NKE John Lukacs Társalgójában.
Kolozsi Pál Péter, az Államadósság Kezelő Központ vezérigazgató-helyettese, az MKT Pénzügyi Szakosztályának elnöke, a beszélgetés moderátora elmondta, hogy a diskurzus célja Szabó Gergely közgazdász Nemzeti Pénz című könyvében felvázolt pénzreform-koncepció megismertetése és megvitatása, különös tekintettel az esetleges átváltásokra (tradeoff-okra), vagyis arra, hogy milyen feltételezéseket kell elfogadnunk, vagy mit kell feláldoznunk a rendszer várható előnyeiért.
A jelenlegi pénzügyi rendszer működéséről Kutasi Gábor, a GVKI intézetvezetője kifejtette, hogy annak legfőbb gerince az, hogy a bankok képesek pénzt teremteni a semmiből. Ez az endogén pénzelemelmélet szerint működik, melynek értelmében a pénzkínálat nagy részét a kereskedelmi bankok hozzák létre „hitelpénz” formájában. Ez azért lehetséges, mert ők bocsátják ki a gazdaságban legnépszerűbb pénzfajtát, a számlapénzt. A jegybank hivatalosan pénzt bocsát ki, amit hitelbe ad a kereskedelmi bankoknak. Bár a jegybank célja az inflációs célkitűzés miatt a pénzmennyiség szabályozása, valójában gyakran „a kereskedelmi bankok viselkedése után fut”. Ha a bankok nem hiteleznek bőkezűen a háztartások és vállalatok felé, pénzszűke lép fel, és fordítva is igaz, ha a bankok bőségesen hiteleznek, a jegybanknak nehéz az inflációt megfékeznie. Ezen túlmenően, egy kamatdöntésnek is hosszú időre (12–18 hónapra) van szüksége, mire reális inflációmérséklő hatással bír.
A jelenlegi pénzügyi rendszer másik kritikus problémáját világította meg Szabó Gergely közgazdász, a Nemzeti pénz című könyv szerzője, az úgynevezett „meg nem érdemelt, meg nem szolgált kamatfelárat”. A bankok óriási nyereségre tesznek szert a pénzkibocsátásból adódóan, hiszen például Magyarországon a jegybankpénzen/államkötvényen 6–7 százalék kamatot kapnak, miközben az általuk kibocsátott számlapénzre alacsony kamatot fizetnek. Ezen a teljes állományon nyert 5–6 százalék kamatkülönbözet nemzetgazdasági szinten hatalmas, elérheti a GDP 1–5 százalékát, miközben ebben a nyereségben nincs igazán kockázat. Ez a nyereség onnan ered, hogy a bankrendszer az egyedüli, amely a kényelmes, digitális, kártyával elérhető pénzformát kibocsátja.
Elhangzott továbbá, a jelenlegi keretrendszer hátrányos helyzetbe hozza az államot. Mivel az állam nem tud pénzt kibocsátani (csak államkötvényt), eladósodásra kényszerül. Ennek eredményeképpen az államok valójában „alulköltekezésre kényszerülnek”. Magyarországon például az államadósság növekedésének nagy része a kamatkiadásokból származik. A keretrendszer megköveteli, hogy a gazdasági növekedés és az alacsony infláció fenntartása érdekében a háztartások és vállalatok viszonylag gyors ütemben adósodjanak el, mivel a pénzteremtés és az eladósodás összekapcsolódik. A bankok ráadásul a pénzforgalom csatornázásával a gazdaság vérkeringését irányítják, ami miatt a társadalmak kénytelenek állami és jegybanki garanciákkal biztosítani a bankok biztonságos működését, ami viszont többletkockázat vállalására ösztönzi a bankokat. Végül, a pénzhasználat költsége (számlavezetés, utalások) viszonylag magas, globálisan a GDP körülbelül 1 százalékát teszi ki, holott ezek a szolgáltatások könnyen közszolgálattá tehetők lennének.
A Nemzeti Pénz című könyv koncepciója a pénzkibocsátás és pénzteremtés monopóliumának az állam általi visszavételét javasolja. Ennek leghatékonyabb módja, ha az állam (vagy a jegybank) vezetné mindenkinek – háztartásoknak, vállalatoknak, bankoknak – a folyószámláit, ezzel közszolgálattá téve a pénzforgalmat. A bankok megmaradnának a gazdaság fontos szereplőinek, de funkciójuk megváltozna: nem pénzteremtőként, hanem tényleges közvetítőként** működnének, kizárólag meglévő jegybankpénzeket közvetítve a megtakarítók és hitelkeresők között. Ezáltal a pénzteremtés és a hitelezés szétválik
Az új rendszerben, mivel a hitelezés és a pénzteremtés szétvált, az állam tudja megteremteni a gazdasági növekedéshez szükséges növekvő pénzmennyiséget. A jegybank mennyiségi célt követne, és évente a „GDP 1,5–2 százaléknyi pénzt” tudna kibocsátani. A koncepció szerint ezzel jelentős nemzetgazdasági haszon érhető el: megszűnnének az érdemtelen banki pénzáramlások (GDP 2–4 százaléka), lecsökkenne a pénzhasználati költség (GDP 0,5–1 százaléka), és az állam megnyerné a pénzteremtés hasznát („seigniorage bevételt”), ami a GDP 2 százaléka lehet. Összességében a GDP „4–6 százaléka nyerhető meg”, ráadásul a rendszer kevésbé lenne válságokra hajlamos.
A szakemberek kiemelték, a koncepció fő átváltása az allokációs logika megváltozása. A jelenlegi rendszer lényege az ár-alapú allokáció: a jegybank meghatározza a pénz árát (a kamatot), és a kereskedelmi bankok kiválasztják azokat a projekteket, amelyek profitábilisak ezen az áron, feltételezve, hogy ami nyereséges, az jó a társadalomnak. Ez egy rugalmas rendszer. Ezzel szemben a Nemzeti Pénz a mennyiségi szabályozáson alapul. Az állam mondja meg, mennyi pénzre van szükség, és ha a mennyiség korlátozott, az ár fog mozogni. Ebben a kevésbé rugalmas rendszerben a projekteket le kell szűrni, és azok valósulnak meg, amelyek a legnagyobb megtérülést ígérik.
A szakértők szerint a bizalom kérdése központi jelentőségű. A jelenlegi rendszerben a bizalmat erősíti, hogy az állam piaci szereplőként viselkedik, és a bankok kontrollt gyakorolnak az állam működése felett. Az állami monopólium bevezetése esetén ez a bizalmi dinamika megváltozik. A hitelezés ugyanakkor továbbra is alapvető fontosságú marad a jövő megelőlegezése érdekében (pl. hidak és utak építése), és az új rendszerben a bankok felelősek maradnak azért, hogy a meglévő megtakarításokat jó helyre allokálják. Jelenleg egyébként a magánszektor hiteleinek nagy része jelzáloggal fedezett ingatlanvásárlásra vagy fogyasztásra megy el, nem pedig új gyárak vagy utak finanszírozására.
Az új rendszerben a nemzeti pénzek közötti nemzetközi cserék a jelenlegihez hasonlóan működnének: tőzsdei vagy bankközi piacon keresztül történne a devizák cseréje. A devizatartalék szükségessége a bizalom kérdéséhez kapcsolódik. Csak azoknak az országoknak kell tartalékkal rendelkezniük, akiknek meg kell győzniük a külső befektetőket pénzük megbízhatóságáról. Minél alacsonyabb a bizalom, annál nagyobb tartalékra van szükség. Azok az államok, amelyek által kibocsátott pénzben általános a bizalom (mint az Egyesült Államok), nem igényelnek jelentős devizatartalék-kezelést.
Szöveg: Sallai Zsófia
Fotó: Szilágyi Dénes