Egyetemünk a Hit és béke Afrikában: vallások a konfliktusok frontvonalában (Faith and Peace in Africa: Religions on the Front Lines of Conflict) címmel rendezett egész napos nemzetközi konferenciát az NKE Eötvös József Kutatóközpont Vallás- és Társadalom Kutatóintézete (VTKI), a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa (MEÖT) és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) II. Szent János Pál Kutatóközpontjának szervezésében, a Keresztény Béke Kutatócsoport közreműködésével november 18-án, az NKE-n.
A rendezvény – Jancsó András, a VTKI tudományos segédmunkatársa moderálásával – a vallási szereplők afrikai működését vizsgálta a béketeremtésben, a társadalmi igazságosság előmozdításában és a humanitárius beavatkozásokban. A workshop célja a jelenlegi trendek feltérképezése, gyakorlati tanulságok kiemelése és etikailag megalapozott, helyi igényekre épülő együttműködési lehetőségek azonosítása egyházak, közösségek és döntéshozók között.
Ujházi Lóránd, a VTKI intézetvezetője bevezetőjében kiemelte, hogy különösen fontos esemény a jelen workshop, mert egy átfogó afrikai kutatási program részét képezi. Számos afrikai egyetem és kutatóintézet csatlakozott a programhoz, csakúgy, mint több hazai és nemzetközi intézet. Ezt követően bejelentette egy új, többéves kutatóprogram indulását, ami az afrikai vallások tanulmányozására fókuszál, különös tekintettel azok humanitárius és béketeremtő dimenzióira. A kezdeményezés célja afrikai egyetemekkel közös kutatások indítása, oktatói-kutatói csereprogramok létrehozása, afrikai doktoranduszok fogadása Magyarországon, valamint magyar kutatók kiküldése afrikai intézményekbe, közös publikációk és képzések szervezése révén. Ujházi Lóránd hangsúlyozta, Afrika sokszínű és bonyolult kontinensét csak személyes kapcsolatokon, barátságokon és terepen szerzett tapasztalatokon keresztül lehet igazán megérteni.
Pier Paolo Pigozz, az NKE nemzetközi rektorhelyettese nyitóbeszédében a vallásszabadság nemzetközi diskurzusának változásáról beszélt. Emlékeztetett rá, hogy az ENSZ első évtizedeiben a vallásszabadság még központi, védett alapjog volt, mára azonban egyre gyakrabban jelenik meg fenyegetésként, az „extremizmus” és a radikalizáció veszélyforrásaként. Kiemelte: a vallás természeténél fogva nem kompromisszumokra épül – a hívő ember számára a saját vallása az egyedüli igazság, a többit nem feltétlenül tekinti egyenrangúnak. Ez alapvető kihívást jelent a liberális jogállam számára. A megoldás szerinte nem a vallás privatizálása vagy „langyosítása”, hanem éppen ellenkezőleg: a teljes értékű, közösségben megélt vallásgyakorlás, mert csak így lehet kiszűrni a manipulációt és a radikalizációt. A konferencia éppen ezt a mély, őszinte párbeszédet kívánta előmozdítani vallási vezetők, diplomaták és kutatók között.
Marsai Viktor, az NKE Államtudományi és Nemzetközi Tanulmányok Kar Nemzetközi Kapcsolatok és Diplomácia Tanszékének egyetemi docense a szúfik és szalafik közötti konfliktust elemezte. Szomália példáján mutatta be a szúfi és szalafi irányzatok közötti belső iszlám konfliktust és annak geopolitikai vetületét. A hagyományos szomáliai iszlám évszázadokon át misztikus, szúfi jellegű volt (pl. a gyarmati időkben a brit és olasz megszállók ellen harcoló Ahmed Gran vezette rend). Az 1970–80-as évektől kezdve azonban egyre erősebbé vált a Muszlim Testvériség és a vahhábita/szalafi irányzat behatolása (egyiptomi, szaúdi, katari ösztöndíjak, diákok révén). Az 1991-es állami összeomlás után az iszlamista szervezetek töltötték be a humanitárius űrt – iskolákat, kórházakat, segélyszervezeteket működtettek, ezzel hatalmas társadalmi befolyást szereztek. A Perzsa-öböl menti országok (Katar, Szaúd-Arábia, Egyesült Arab Emírségek) milliárdos beruházásai és vallási oktatási programjai révén új, fundamentalista tanok terjedtek el. Ma már nem csak az al-Shabaab vagy az Iszlám Állam szomáliai ága jelent katonai fenyegetést, hanem a társadalom mélyrétegeiben zajló átalakulás: a nők teljes elfátyolozása, a zene és a futballnézés tiltása, a nemek közötti érintkezés szigorú szabályozása, a hagyományos szúfi imámok rendszeres meggyilkolása. A politikai elit is szorosan kötődik ezekhez a hálózatokhoz (korábbi elnökök a vahhábita, a jelenlegi inkább a katari finanszírozású Muszlim Testvériség-közeli irányzathoz). A változás még a viszonylag stabil, de facto független Szomáliföldön is érzékelhető, ahol nincs al-Shabaab, mégis terjed a szigorúbb öltözködés és életmód. Az előadó szerint a legnagyobb veszély nem a terrorizmus, hanem a konszenzus nélküli társadalmi átalakulás egy mérsékelt, nyitott iszlámból egy fundamentalista interpretáció felé.
Ujházi Lóránd előadásában a Szentszéknek a gyarmati logika egykori elvetésétől eljutott odáig, hogy ma már a „perifériák teológiáját” és a következetes morális diplomáciát helyezi középpontba, stratégiai partnerként kezelve a kontinenst. A Vatikán „soft power” eszköztára különösen hatékony: a társadalmi igazságosság előmozdítása, a hiten alapuló diplomácia, a vallásközi és felekezetközi párbeszéd támogatása, valamint iskolák, kórházak és egyetemek fenntartása mind hozzájárulnak a béke építéséhez. Kulcsszerepet kapnak a pápai látogatások, a nemzetközi fórumokon történő érdekérvényesítés és az afrikai államokkal kötött keretmegállapodások. Ujházi Lóránd rámutatott: miközben a globális Dél országai – köztük Afrika államai – gazdasági válsággal, marginális geopolitikai súllyal és alulreprezentáltsággal küzdenek a nemzetközi szervezetekben, a katolikus egyházon belül éppen fordított a tendencia. Egyre több magas rangú afrikai vezető kerül a Római Kúriába, ezzel párhuzamosan erősödik a kontinens befolyása a világ legnagyobb keresztény közösségében. Az intézetvezető szerint a Szentszék a jövőben is „erkölcsi hangként” kíván fellépni a globális színtéren, Afrika pedig ebben a stratégiában egyre fontosabb szerepet tölt be. A Vatikán afrikai diplomáciája így ma már nem pusztán vallási kérdés – egyben komoly globálpolitikai tényezővé vált.
Richard Baafi, az Afrika Központ vezérigazgatója bemutatta, hogyan váltak a ghánai keresztény egyházak az ország egyik legfontosabb béketeremtő erejévé. Az előadó sikertörténetként említette a többi között az Észak-Ghánai Békaprojektet (NGPP), a Konfliktustranszformációs és Békekutató Központot (CECOTAPS), valamint azt a tényt, hogy az egyházak közreműködésével Ghána az elmúlt évtizedekben többször is békés választási átmenetet hajtott végre. Hangsúlyozta a vallásközi párbeszéd, a nemzeti kohézió erősítése és a média által szított feszültségek kezelése terén elért eredményeket. Richard Baafi felsorolta a legfontosabb keresztény ernyőszervezeteket, amelyek mind aktívan részt vesznek a megelőzésben, az erőszakkezelésben, a menekültsegélyben és közpolitikai érdekvédelmi munkában.
Mint mondta, ghánai konfliktusok leggyakoribb okai között a törzsfőnöki utódlási vitákat, a föld- és határkonfliktusokat, a politikai megosztottságot, a gazdasági egyenlőtlenségeket és a gyenge konfliktusmegoldó mechanizmusokat nevezte meg. Az egyházak ugyanakkor komoly kihívásokkal is szembenéznek: korlátozott anyagi források, politikai beavatkozás, a „prófétai hang” gyengülése, a vallási széttöredezettség, valamint az etnocentrikus napirendek és az indoktrináció veszélye – tette hozzá. Richard Baafi leszögezte: a társadalmi igazságosság, a béke és a biztonság elválaszthatatlanul összekapcsolódik, és ezek csak közös erőfeszítéssel érhetők el. Az egyházaknak továbbra is a társadalom lelkiismeretének kell maradniuk. A jövőbeli irányok között kiemelte a vallásközi párbeszéd további erősítését, az egyház–állam partnerség elmélyítését a békekezdeményezésekben, a tolerancia és megbékélés értékeinek népszerűsítését, a mediáció szerepének növelését, valamint a fenntartható béke koordinált érdekvédelmét.
Fischl Vilmos, az NKE HHK Honvédelmi Jogi és Igazgatási Tanszékének tudományos főmunkatársa, a MEÖT főtitkára a protestáns segélyszervezetek tevékenységét ismertette a Száhel-övezetben. A Száhel-övezet, Afrika egyik legsebezhetőbb térsége (beleértve Malit, Nigert, Burkina Fasót, Cádot és Mauritániát), évtizedek óta küzd a klímaváltozás miatti elsivatagosodással, a szegénységgel, a dzsihadista felkelésekkel és a gyakori katonai puccsokkal (például a 2023-as nigeri hatalomátvétellel), amelyek tömeges menekülthullámokat és éhínségveszélyt idéznek elő. Ebben a kontextusban a protestáns segélyszervezetek humanitárius munkája nem csupán segélyszállítmányokból áll, hanem komplex programokból, amelyek a helyi közösségek bevonásával célozzák meg a konfliktusok gyökerét: a vízhiányt, a mezőgazdasági degradációt és a társadalmi kohéziót. Például ökumenikus együttműködések révén közös missziós alkalmakat tartanak, amelyekben evangélikus, református és más protestáns felekezetek koordinálják erőfeszítéseiket, gyakran helyi egyházakkal karöltve, hogy élelmiszer- és oktatási programokat valósítsanak meg, miközben elősegítik a békés konfliktuskezelést a törzsi és vallási feszültségek közepette.
Fischl Vilmos előadásában kiemelte, hogy ezek a kezdeményezések összhangban állnak a globális ökumenikus törekvésekkel, például az újonnan életbe lépett Európai Ökumenikus Chartával, amely a felekezetek egységét erősíti a háborúk és megosztottság idején, és éppen ilyen krízisterületeken, mint a Száhel, ösztönzi a közös tanúságtételt. A tevékenység nem csupán rövid távú segítségnyújtás, hanem hosszú távú fejlesztés: a Nagy Zöld Fal kezdeményezéséhez hasonló projektekben vesznek részt, amelyekkel az elsivatagosodás ellen védenek, miközben a terrorizmus visszaszorításához járulnak hozzá a szegénység enyhítésével. Ezáltal a protestáns segélyszervezetek nemcsak humanitárius, hanem biztonsági-politikai dimenziót is képviselnek, segítve a régió stabilizációját.
Petruska Ferenc, az NKE HHK nemzetközi dékánhelyettese a dél-afrikai földviták jogi dimenziói kapcsán a jogászati hadviselés (lawfare) fogalmát állította előadása középpontjába, mint a 21. század egyik legújabb és leggyakrabban használt fegyverét. A jogászati hadviselés lényege, hogy a hagyományos csatamezők helyett a bíróságokon zajlik a harc: a jogot politikai vagy katonai célokra használják fel, gyakran a gyengébb fél részéről az erősebb megbénítására. A jogászati hadviselés mindig a gyengébb fél fegyvere: államok, nem állami szereplők, NGO-k és magánszemélyek egyaránt alkalmazzák. A cél ritkán a per megnyerése; már maga a peres eljárás létezése is elegendő, hiszen költséges, időigényes, és a közvéleményt befolyásolja. Dél-Afrikában ez a jelenség különösen élesen jelenik meg a földvisszaigénylési ügyekben. Az apartheid idején elkobzott földek visszaszolgáltatása az 1994-es alkotmány egyik legfontosabb ígérete volt, de a folyamat lassú és tele van konfliktusokkal. A történelmileg elnyomott közösségek – törzsi vezetők, egyházi gyülekezetek, őslakos csoportok – egyre gyakrabban fordulnak a bíróságokhoz, sőt az alkotmánybírósághoz, hogy érvényt szerezzenek jogaiknak, gyakran multinacionális bányavállalatokkal vagy éppen a saját kormányukkal szemben – hívta fel a figyelmet Petruska Ferenc.
A dékánhelyettes szerint itt egyértelmű jogászati hadviselésről beszélhetünk: a korábban áldozati szerepben lévő közösségek ma már a jogot fegyverként használják az erősebb gazdasági vagy állami szereplők ellen. A perek sokszor nem a föld tényleges visszaszerzéséről szólnak, hanem arról, hogy a pereskedés költségei és a nyilvánosság nyomása miatt a másik fél végül engedményeket tegyen. A vallási dimenzió különösen erős: a föld nem csupán gazdasági jav, hanem szakrális, ősi jelentőségű, így a templomok, egyházi vezetők és hagyományos vallási autoritások aktívan részt vesznek a jogi küzdelmekben.
A továbbiakban Mustafe Sheikh az etiópiai vallási vezetők béketeremtő és konfliktusmegoldó szerepét tárgyalta. Abdessamad Belhaj Észak-Afrika humanitárius segélyezésében a vallások közreműködését vázolta fel. Agoston Esiobu a vallásközi párbeszéd és az egyházak szerepét hangsúlyozta. Az eseményt Jean Nke Ongono zárta Az egyház elkötelezettsége a béke és a társadalmi igazságosság iránt Afrikában – Kamerun kontextusa című előadásával, amely Kamerun kontextusában mutatta be az egyházak elkötelezettségét a béke és a társadalmi igazságosság iránt.
Szöveg: Sallai Zsófia
Fotó: Szilágyi Dénes