Hogyan alakultak a dualizmuskori szlovák-magyar történészkapcsolatok?
A tudomány nevében? A dualizmuskori szlovák–magyar történészkapcsolatok címmel szervezett szakmai rendezvényt a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Eötvös József Kutatóközpont (EJKK) Közép-Európa Kutatóintézete (KEKI) október 27-én, a John Lukacs Társalgóban. A meghívott vendég Alica Kurhajcová, a besztercebányai Bél Mátyás Egyetem Történelem Tanszékének egyetemi tanára, tanszékvezető-helyettese volt, akinek kutatási területe a hosszú 19. század kultúrtörténete (különös tekintettel a dualista korszakra); emlékezetkutatás; a szlovák történetírás története a 19. és 20. század fordulóján.
Az esemény kezdetén a KEKI igazgatója, Hatos Pál köszöntötte a megjelenteket. Az angol globális nyelv, de egyben szűrő is, amely által sok információ elvész. Aki megtanul szlovákul, olyan ismerős és ismeretlen dolgokra lelhet, ami által gazdagodni fog – hangsúlyozta. Felidézte a Besztercebányáról származott Mályusz Elemér alakját, aki Turóc megye kialakulásáról írt munkájában például arról írt, hogy a magyarok adtak kultúrát a szlovákságnak. „Ezt a képet meg kell haladnunk annak érdekében, hogy együtt tudjunk működni, és ne jöjjön szembe a valóság; ezért ajánlom ezt az előadást, hiszen az előadónk mindkét kultúrában otthon van” – zárta köszöntőjét az intézetvezető.
Ezt követően Demmel József, az intézet tudományos munkatársa mutatta be Alica Kurhajcovát, aki előadásában azt az alaptézist vette górcső alá, amely szerint egyenlőtlen erőviszonyok között zajlott a szlovák és a magyar történetírás. Arra a kérdésre kereste a választ, hogy milyen keretek között és milyen irányban működtek együtt a szlovák és a magyar történészek. Ismertette: míg a 19. század második felében a magyar történetírás már intézményesen megszilárdult, addig a szlovák csak a 1860-as években kezdett szerveződni Túrócszentmártonban, a Matica Slovenská (Szlovák Anyácska) – a legrégebbi szlovák nemzeti kulturális és tudományos szervezet – létrejöttével. A Matica 1875-ös megszüntetése után a szlovák történetírás két évtizedre elveszítette intézményi hátterét, és csak az autodidakta történészek egyéni munkájának és levelezéseinek köszönhetően maradt életben.
A szlovák és magyar történészek között a korszakban mégis élénk szakmai kapcsolatok alakultak ki, főként levelezés, forráscsere és közös tudományos érdeklődés révén. A magyar történészek (például Szilágyi Sándor, Fraknói Vilmos, Fejérpataky László, Pesty Frigyes) intézményes háttérrel dolgoztak – a Magyar Tudományos Akadémián, a Magyar Történelmi Társulatban, az Országos Levéltárban vagy az egyetemi tanszékeken –, míg a szlovákok sokszor csak személyes elhivatottságból kutattak. Pavol Križko körmöcbányai levéltáros és pedagógus kulcsszerepet játszott a két történetírói közeg összekapcsolásában: segítette a magyar történészeket levéltári kutatásaikban, oklevélmásolatokat és kivonatokat készített számukra, levelezett Szilágyi Sándorral, aki meghívta a Századok folyóirat munkatársai közé, ahol több tanulmányt közölt.
Alica Kurhajcova végkövetkeztetése szerint a 19. század végi szlovák–magyar tudományos együttműködés kettős természetű volt: egyrészt a tudományos kutatás és forrásfeltárás szolgálatában állt, másrészt a nemzeti identitás erősítésének eszköze is volt. A kapcsolatokat főként egyéni kezdeményezések tartották fenn, amelyek hidat képeztek a két nemzet tudományos kutatásai között. A tudományos párbeszéd tehát nem intézményes, hanem személyes és kölcsönösen tiszteletteljes együttműködésen alapult. Az előadást kerekasztal-beszélgetés követte, amelyen Alica Kurhajcova és Demmel József cseréltek eszmét.
Az eseményről részletesen a ludovika.hu cikkében olvashatnak.
Szerző: Kovács Lilla
Fotó: Szilágyi Dénes