Család- és szociálpolitikai témában kerekasztal-beszélgetést szervezett a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Államtudományi és Nemzetközi Tanulmányok Kar (ÁNTK) Kormányzástani Tanszéke és a Kormányzat, Kormányzás és Közpolitikai Rendszerek Kutatóműhely. A rendezvény célja az volt, hogy párbeszédet indítson a család- és szociálpolitikai szakemberek között, valamint elméleti alapot teremtsen egy középtávú, gyakorlati stratégiához, amely a családok támogatását és a szociális szféra megerősítését szolgálja.
A konferenciát Frivaldszky János egyetemi tanár, az NKE ÁNTK Kormányzat, Kormányzás és Közpolitikai Rendszerek Kutatóműhely vezetője, valamint a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) tanszékvezető professzora nyitotta meg. A professzor úgy fogalmazott: „A közszolgálatiság lényege az „igazi szolgálat”: a szakemberek felelőssége, hogy szabadon, de elkötelezetten gondolkodjanak a közjóért.” Hangsúlyozta, hogy az esemény célja egy nyílt, párbeszédalapú gondolkodás, amelynek eredményeként a márciusra tervezett újabb találkozón stratégiai javaslatok születnek a magyar család- és szociálpolitika fejlesztésére.
A család- és gyermekjóléti ellátás helyzetéről és kihívásairól Tisztl Henrik, a Magyar Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgálatok Országos Egyesületének (MACSGYOE) elnöke tartott előadást. Kiemelte: az elmúlt másfél évben jelentős változások történtek a gyermekjóléti és családsegítő területeken. Kifejtette, hogy a nukleáris család (kiscsalád) napjainkban nehezen talál megoldásokat, ezért a támogató rendszerek szerepe felértékelődik. Kiemelt cél a gyermekjóléti alapellátás hosszú távú reformja, amely figyelembe veszi a technológiai, gazdasági és kulturális változásokat. A fő kihívások és reformirányok közé sorolta egyebek mellett a preventív szemlélet erősítését, a területi egyenlőtlenségek csökkentését, valamint a közösségi és ágazatközi együttműködések ösztönzését.
Busi Zoltán, a MACSGYOE elnökségi tagja felszólalásában a szociális törvény elemzésére és az intézményrendszer bemutatására fókuszált. Az előadó hangsúlyozta, hogy a jelenlegi szociális törvény az eredeti, 1993-as verzióhoz képest szinte teljes egészében megváltozott: mindössze három paragrafus egyezik meg az eredetivel. Szerinte ez a folyamatos módosítás szétaprózottságot és következetlenséget eredményezett a rendszerben. Mint mondta, a szolgáltatások (pl. jelzőrendszeres házi segítségnyújtás, támogató szolgálat, támogatott lakhatás stb.) szükségletekre reagálnak ugyan, de egymással nem integráltan működnek, meglátása szerint így a rendszer „kétarcúvá” vált: a gyermekvédelem és a szociális terület két külön törvény, külön végrehajtási rendelettel, átfedésekkel és párhuzamosságokkal működik. Emlékeztetett, hogy a rendszerváltás óta több nagy reformprogram is készült (pl. SZOLID Projekt, Nemzeti Szociálpolitikai Koncepció), amelyek különböző kormányzati ciklusokhoz kötődtek, eltérő ideológiai háttérrel. Busi Zoltán szerint valós reform csak befektetéssel és tartós finanszírozással érhető el. Úgy látja, hogy a szakemberhiány, alacsony bérszint és területi aránytalanság veszélyezteti a rendszer fenntarthatóságát. Mint fogalmazott, valódi változáshoz politikai akarat, hosszú távú finanszírozás és egységes szakmai koncepció szükséges.
Kaiser Tamás egyetemi tanár, az NKE ÁNTK Kormányzástani Tanszékének vezetője az Egyesült Királyság egészségügyi és szociális reformjairól tartott előadást, különös tekintettel azok kormányzási, intézményi és szervezeti vonatkozásaira. Kiemelte, hogy a brit példák tanulságosak más országok számára is, mivel az egészségügy és a szociális ellátás nem vizsgálható elszigetelten, hanem csakis a kormányzati és önkormányzati rendszerek összefüggésében. Megemlítette, hogy az NHS (National Health Service) 1948 óta működik, ez az Egyesült Királyság legnagyobb közintézménye, kb. 1,7 millió alkalmazottal. Finanszírozása állami adókból történik, a szükségletalapú ellátás elvén. Az egészségügyi reformok folyamatosak és ciklikusak, nem lezárható folyamatok, hanem állandó alkalmazkodás az új kihívásokhoz. A brit reformok fő irányai között említette az 1990-es években a belső piac bevezetését, amelynek keretében szétválasztották a szolgáltatókat és a szolgáltatásvásárlókat. A 2022-es törvény egy új korszak kezdete, amelynek értelmében egyebek mellett megszűnt a kötelező versenyeztetés, az integrált, területi alapú ellátás került előtérbe, létrejöttek az Integrált Ellátási Testületek (Integrated Care Boards, ICB-k), az önkormányzatok szerepe megerősödött, így az irány a verseny helyett az együttműködés és az integráció felé mozdult el.
Temesváry Zsolt, az Északnyugat-Svájci Alkalmazott Tudományok és Művészetek Egyetemének (FHNW) főelőadója elsősorban a svájci szociál- és családpolitikai trendeket mutatta be a konferencián. Az előadó két meghatározó koncepcióra építette Svájc szociálpolitikájának értelmezését: Klaus Offe (1989) „Munkaalapú társadalom” és Anton Hemerijck (2013) „A szociális befektető állam” címet viselő elméletére. Mint kifejtette, Svájc szociális- és családpolitikai rendszerére jellemző egyebek mellett a föderális struktúra: 26 kanton, mindegyiknek saját szociálpolitikai és családpolitikai rendszere van, gyakorlatilag 26 féle szociálpolitika létezik egy országon belül. A döntések decentralizáltak, a legtöbb ellátás kantoni szinten szerveződik. A fő alapelvek a helyi önrendelkezés, az oktatáshoz és esélyegyenlőséghez való hozzáférés, a pénzügyi és szociális támogatás kombinálása. Svájcban a családtámogatások (pénzbeli juttatások, szolgáltatások) munkaviszonyhoz kötöttek, a klasszikus Bismarck-i modell mentén, neoliberális befolyással. Az óvodai és bölcsődei ellátást túlnyomórészt magánszolgáltatók biztosítják, ami nagyon drága (akár 2000 svájci frank/hó, ami nagyjából több mint 840 ezer Ft), így sok alacsony jövedelmű család nem engedheti meg magának, aminek a következménye, hogy az anyák tartósan kiesnek a munkaerőpiacról. A szülői szabadság jelenleg 14 hét, ami a reformtervek szerint 18 hétre emelkedhet.
Frivaldszky János jogfilozófus és politológus előadásában azt hangsúlyozta, hogy a családot kormányzási és szociológiai szempontból is egyenrangú társadalmi alanyként kell elismerni az állammal. Véleménye szerint a jelenlegi magyar jogrendben a család inkább funkcionális és demográfiai szerepben jelenik meg, nem pedig önálló, belső alkotmánnyal rendelkező közösségként. Meglátása szerint a családot ma sokszor az állam saját cselekvése tárgyaként, nem pedig alanyaként kezeli, így a családpolitika is államközpontú. Ezzel szemben Frivaldszky János szerint a családnak önálló társadalmi, polgári és jogi alanyisága van, amelyet az államnak partnerként, nem alárendeltként kell kezelnie. A professzor kiemelte, hogy a jövő kulcsa a szubszidiaritás újragondolása: az államnak nem helyettesítenie, hanem megerősítenie kell a családi kapcsolatokat és erőforrásokat. A gondoskodás ugyanis nem intézményi, hanem személyközi tevékenység, amelyet csak a családok és azok szövetségei képesek hitelesen megvalósítani. A professzor arra is figyelmeztetett, hogy Magyarországon hiányzik a valódi civil, „tercier” szféra – a szociális gazdaság, szociális szövetkezetek, családi vállalkozások és alapítványok tömege –, amelyek a családokkal együttműködve képesek lennének kapcsolati javakat és társadalmi tőkét létrehozni. Zárógondolatként kiemelte: „A társadalom központja nem az állam, hanem a család és a családok közössége. Ha ezt felismerjük, a kormányzás is más irányt vehet.”
Szöveg: Harangozó Éva
Fotó: Szilágyi Dénes