Vajon van új a nap alatt zenei ötletek tekintetében? E témát járta körbe egy interaktív előadásban, a közönség bevonásával Horváth Attila alkotmánybíró, az Államtudományi és Nemzetközi Tanulmányok Kar tanszékvezető egyetemi tanára, Szilasi Alex Liszt Ferenc-díjas zongoraművész, valamint Pogácsás Anett, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának egyetemi docense a Zenei plágiumviták című esten a Ludovika Főépület Széchenyi Díszteremben november 28-án.
Horváth Attila a két – jogi és zenei – szakértő segítségével elevenítette fel a zenei plágiumviták történetének egy-egy jelentősebb eseményét.
A zenei plágiumok első peres eljárása 1971-ben történt. George Harrisont vádolták meg a My sweet Lord című száma miatt, amely nyomokban, kisebb, közös építőelemek tekintetében valóban hasonlít a The Chiffons amerikai együttes óriási sikert hozó, He's So Fine című kislemez címadó dalára. A bíróság meglepő döntést hozott, megszületett a tudattalan plágium fogalma.
Joggal merül fel a kérdés: a közös építőelemek tulajdonjoga kit illet? Ami nem valakié, akkor mondhatjuk, hogy az senkié, azaz mindenkié? A jog úgy rendelkezik, hogy egy zenei művet akkor nevezhet valaki a sajátjának, ha a zenéje újonnan, eredeti dallamokkal készült és tükröződik benne az alkotó saját személyisége.
A 18. században a tehetős nemesi családok saját zeneszerzőkkel büszkélkedhettek. Joseph Haydn osztrák zeneszerző például az Esterházy család szolgálatában dolgozott harminc évig. A kor szokásai nem tették lehetővé sem a szabad mozgását, sem koncertjeinek saját szervezését (és bevételét), ezért Haydn „kénytelen volt” más utat választani, ugyanazt a művét eladta a londoni és a bécsi kiadónak is.
Wolfgang Amadeus Mozart volt az első, aki azt a generációt képviselte, amely már helyhez kötött szerződés nélkül alkotott. Mozartnak jogában állt szabadon élni, szabadon dolgozni.
A felvilágosodás időszakában a polgárság értékrendszerének kialakulása magával hozta a szellemi tudás, a szellemi érték, illetve a szellemi tulajdon definíciójának megszületését is.
Frédéric Chopin lengyel zeneszerző a 19. század első felében – tanulva elődei hibáiból – tudatos hozzáállással alkotott, és szándékosan, kisebb módosításokkal készítette el művét három variációban, és adta el három különböző megrendelőnek.
Liszt Ferenc, a 19. század második felének világsztárja már pontosan tudta és vallotta: saját szellemi termékének bizony megvan a maga piaci ára.
Természetesen a 20. és 21. század zenei életéből sem hiányozhatnak az immár közkincsnek számító klasszikusok, illetve a klasszikus zenékből merített ihletek.
Ha a Sose halunk meg című film főcímdala (Nagy utazás) kapcsán egy Chopin keringő kúszna a tudatalattinkba, vagy ha a V’ Moto-Rock Tűzvarázsló című számában, mintha egy Lehár operett keringőjét vélnénk felfedezni, nem véletlen. Ebben a sorban azonban a legnyilvánvalóbb zenei plágium a Süsü, a sárkány című bábfilm főcímdala (Én vagyok a híres egyfejű). A Bergendy-együttes híres, 1982-ben alkotott zenéje kísértetiesen hasonlít, sőt, szinte hangról hangra megegyezik William Lawrence Mitchell, azaz Willie Mitchell egyik dalával. A szerzői jog ugyan nem zárja ki a párhuzamos alkotás lehetőségét, ám a fenti est(ek)ben nem erről van szó.
A szerzői- és a kiadói joggal kapcsolatos jogviták mellett a 20. században felbukkant egy harmadik jogi probléma, az előadói jog. Megtörtént, hogy az egyik zeneművész (zongorista) beperelte a másikat azzal a váddal, hogy pontosan ugyanúgy játssza az adott Beethoven szonátát, mint ő.
Külön figyelmet érdemel az átdolgozás témaköre. Megtudtuk, Ed Sheerant is megvádolták, hogy ellopta Marvin Gaye amerikai énekes-dalszerző alkotását. A bíróság azonban felmentette Sheerant, ugyanis nem lehetett szó plágiumról, mivel az adott dal kísérősémáját, azaz a dal kíséretének harmóniamenetét dolgozta át.
Végeláthatatlan azon dalpárok sora, amelyek összecsengenek, főleg abban az esetben, ha első hallásra nem is érzékelhető a hasonlóság, mert más hangnemben, ritmussal, stb. készültek. Ilyen például az Alphaville 1984-es Forever Young című száma, ami nem véletlenül hasonlít a The Beatles 1970-es Let It Be-jére.
A plágiumnak azonban vannak olyan mértékű megnyilvánulásai is, amelyek kétséget nem hagynak a forrás eredete felől. Kanye West végül peren kívül egyezett meg és fizetett súlyos milliókat a Presser-Adamis párosnak a Gyöngyhajú lány című szám motívumának engedély nélküli használatáért.
Szöveg: Páhy Anna
Fotó: Szilágyi Dénes