„Az Északi-sarkvidék területe napjainkban felértékelődött, meghatározó jelentőséggel bír gazdasági és katonai szempontból is. Mindez megváltoztatja a geopolitikai erőviszonyokat, amelynek jegyében új biztonságpolitikai kihívásokkal szembesülünk” – hangsúlyozza Bazsó-Vigh Vivien. Az NKE Tudománystratégiai Osztály kutatási főreferensével, a Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar doktorandusz oktatójával a térség geostratégiai helyzetéről és az ott zajló nagyhatalmi játszmákról beszélgettünk.
Miért változott meg napjainkban az Arktisz jelentősége?
Az északi sarkkörön belül elhelyezkedő Arktisz a Föld egyik leghidegebb területe. Nincs kontinentális alapja, állandóan vándorló jégtáblák alkotják, a jégtakaró gyéren lakott, nem tartalmaz értékes nyersanyagokat, ezért a hódító háborúk elkerülték. A terület jelentősége a 19. századtól a közlekedésben, a szállítási útvonalak lehetséges lerövidítésében, költségcsökkentésben van. A Jeges-tenger ugyanis májustól szeptemberig hajózási útvonalat biztosít a Csendes- és az Atlanti-óceán között, a Bering-szorostól Európáig. A területet a ’20-as évekre térképezték fel teljesen, és fel is osztották maguk között azok az országok, akiknek közvetlen kijutása van a Jeges-tengerre: Oroszország, az Egyesült Államok (Alaszka révén), Kanada, Dánia (Grönland révén) és Norvégia. Ők az úgynevezett sarki ötök. A terület a globális klímaváltozással értékelődött fel a ’80-as, ’90-es évektől. Rengeteg fosszilis energiahordozó (kőolaj, földgáz) és értékes ásványkincs (arany, nikkel, cink) található a kontinensek jég alatti szárazföldi területein, illetve a tenger alatti kontinentális talpazaton (continental shelf), amelyek a jégsapka zsugorodásával fizikailag hozzáférhetővé válnak, tehát lehetőség nyílik a bányászatra.
Ki rendelkezik a térség nyersanyagkészletei fölött?
A terület az 1996-ban alakult Északi-sarkvidéki Tanács tagországainak fennhatósága alatt áll. Tagállamai azok az országok, amelyek az északi sarkkörön belül helyezkednek el: az említett sarki ötök, valamint Finnország, Izland és Svédország. Ennek a nyolc országnak az ENSZ Tengerijogi Egyezménye kizárólagos gazdasági jogokat biztosított már 1982-ben. Ez azt jelenti, hogy legészakibb határaikhoz (legészakibb partvidékhez, szigethez) képest horizontális és vertikális értelemben 200 tengeri mérföld távolságig kizárólagos gazdasági övezettel rendelkeznek az adott területen, tehát a víz borította kontinentális talpazaton található nyersanyagok az adott állam tulajdonát képezik kizárólagos kitermelési joggal. A tanács célja az érdekegyeztetés, a nemzetközi konfliktusok elkerülése és természetesen a klímavédelem.
Mi okozhat konfliktust, ha kizárólagos gazdasági övezetekről, kizárólagos kitermelésről van szó?
Az említett 200 tengeri mérföldnyi területeknek horizontális értelemben (is) vannak metszetei, tehát léteznek olyan jeges-tengeri térségek, amelyek két vagy három országhoz is tartoznak – ilyen például maga a (földrajzi) Északi-sark is, illetve léteznek olyan területek is, amelyek egyik országhoz sem tartoznak. A legnagyobb területet egyébként Oroszország tudhatja magáénak, az északi sarkkörön belül elhelyezkedő területe nagyjából India méretével egyezik meg. A vertikális értelemben létező 200 tengeri mérföldes kizárólagossággal (amely a kontinentális talpazatra vonatkozik) együtt, fogalmazzunk úgy, az érintett államok nem feltétlenül egyeznek bele, nem feltétlenül fogadják el a tanács által definiált érdekszférákat. Ez vitás helyzetekhez, gyakorlatilag nagyhatalmi törekvésekhez vezet. Vitás kérdéseket okozhat a jégmező olvadása révén megnyíló hajózási útvonalak hovatartozása is.
Hogyan képzeljük el a közlekedést a Jeges-tengeren?
Míg a kanadai part mentén haladó Északnyugati-átjáró csak pár hétig hajózható az északi félteke nyári időszakában, addig az Északkeleti-átjáró jelentősége jóval nagyobb. A globális felmelegedés okozta jégolvadás miatt késő tavasztól kora őszig nemcsak teljes mértékben használható hajózási utat biztosít a Csendes- és az Atlanti-óceán között a Panama-csatornához képest hét nappal rövidebb szállítási idővel, hanem jóval nagyobb mennyiségű rakományt lehet rajta szállítani, azaz jóval hatékonyabb a szállítás, mivel a Jeges-tengeren mélységénél fogva nagyobb hajókkal lehet közlekedni. Kína és Európa viszonylatában pedig az Ázsiából érkező hajók közel feleannyi idő alatt érkeznek meg, mintha a Szuezi-csatornát használnák. Arról nem is beszélve, hogy a Jeges-tengeren az áru és a legénység az afrikai partokkal ellentétben nincs kitéve a kalózok támadásainak. Ezek a tények még jobban felértékelik az Északkeleti-átjáró jelentőségét, erősítik Oroszország pozícióját.
Oroszország hogyan hasznosítja északi-sarkvidéki területeit?
Oroszország régóta élvezi az Északkeleti-átjáró gazdasági előnyeit, azaz az év jelentős részében jégtörő hajók segítségével akadálytalanul használható hajózható útvonalat. Ettől független, ám nem elhanyagolható szempont, hogy Oroszország rendelkezik a legjelentősebb sarkvidéki hadsereggel, a Kola-félszigeten állomásozó Északi Flottával. A térségben a korábbi hidegháborús (leszerelt) katonai bázisokat újjáépítette, technikailag felújította, korszerűsítette, felszerelte, és katonai repülőtereket is kiépített rajta, ahol állandó készenléti hadsereget állomásoztat. Ő rendelkezik a világon a legnagyobb, több mint negyven aktív jégtörő hajóval rendelkező flottával, amelyből hat atommeghajtású. Ezzel abszolút katonai hatalmat élvez a térségben – mindez jól illeszkedik nagyhatalmi törekvéseihez. E tekintetben legfontosabb központjai a Kola-félszigeten Murmanszk és a Bering-szoros közelében levő Pevek. Ezzel a két kulcspozícióban fekvő kikötővel átfogja, illetve ellenőrzése alatt tartja az északi sarkkörön belül elhelyezkedő térséget és az Északkeleti-átjárót. Nem mellesleg a sarki ötök további államai a NATO-kötelékébe tartoznak.
Hogyan reagál az orosz nagyhatalmi törekvésekre az USA?
Fogalmazhatunk úgy, hogy az Egyesült Államok jelenleg nem annyira priorizálja a térséget, mint Oroszország. Még Obama elnöksége alatt szerették volna újraéleszteni az alaszkai katonai bázist, de nem került rá sor. Trump elnök az északi fejlesztésekre szánt összeget a mexikói határvédelemre fordította. Biden elnök azt tervezi, megerősíti országa kapcsolatát az Északi-sarkvidéki Tanáccsal és azok tagállamaival. Kanada, hasonlóan az Oroszországi Föderációhoz, komoly beruházásokkal rendelkezik az Északi-sarkvidéken. A sarkkörtől északra található 1,2 millió négyzetkilométeres földterületével Oroszország után a második legnagyobb területű sarkvidéki államnak számít. A kanadaiak a tanács diplomáciai és kormányközi döntéseit részesítik előnyben, szemben a NATO-orientált politikával. Pedig minden jel arra utal, hogy az oroszok komolyan gondolják a katonai szempontú sarkvidéki fejlesztéseket, az idő az egyetlen, ami akadályozhatja az orosz hegemóniát. Egyrészt katonailag (és gazdaságilag) egyelőre lefoglalja az ukrajnai háború és annak szankciói, másrészt, ha akarja, ha nem, várnia kell a természetes klímaváltozás és az azt erősítő emberi tevékenység okozta jégolvadásra, a jég visszahúzódására. A ma még jég alatt található nyersanyagok kitermeléséhez ugyanis idő kell. A szakértők szerint az északi-sarkvidéki jégsapka 2100 végére fog teljesen elolvadni.
Ezek szerint szükség lenne a térség stabilitásának erősítésére?
Erősebb, konkrétabb jogi szabályozásra lenne szükség. Oroszország és Kína is rendelkezik úgynevezett Fehér könyvvel, a térségre vonatkozó jövőbeni tervek, stratégiákkal ellátott biztonságpolitikai kézikönyvekkel, de fogalmazhatunk úgy, hogy ezek tartalma nem garantálja a nemzetközi stabilitást. Ennek biztosítására a már említett Tengerjogi Egyezmény és az Északi-sarkvidéki Tanács sem képes, hiszen évek óta húzódó jogi viták vannak a területi kérdésekről.
Szerző: Páhy Anna