Állandó téma hazánkban a Velencei-tó helyzete: nyáron a sajtóban futótűzként terjedő halpusztulás, majd a folyamatos part menti beépítések és a turisták egyre növekvő száma is fenntartotta a tóra összpontosuló figyelmet. De milyen is valójában a Velencei-tó helyzete, és milyen stratégiával lehet fenntartani annak jelenlegi ökosztisztémáját? Többek között ezekre a kérdésekre kerestük a választ Bíró Tiborral, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Víztudományi Kar dékánjával.
Történt változás a Velencei-tó vízpótlásában az elmúlt időszakban?
A Velencei-tó vízszintszabályzó és vízpótlásra alkalmas műszaki létesítményrendszerében nem történt változás. Normál üzemállapotban a Császár-vízen létesült Pátkai- és Zámolyi-víztározók biztosítják a tó vízpótlását. Emellett a tározók a vízrendszer bővizes időszakában védik a vízfolyás mentén elhelyezkedő területeket az elöntések ellen. A két tározó teljes tározókapacitása mintegy 12,3 millió köbméter, amely a Velencei-tó vízkészletének közel 30 százaléka (a Velencei-tó térfogata közepes vízállásnál 40 millió m3). A korábbi vízpótlások tapasztalatai alapján a tározókból 4-6 millió m3/év (11 000 m3/nap – 16 000 m3/nap) víz adható le a tóba, ugyanakkor sorozatos aszályos évek esetében ennek duplájára is szükség lenne. A rendelkezésre álló vízkészletek és műszaki adottságok miatt naponta 0,5–1,5 tómm-nek megfelelő vízmennyiség vezethető be a tóba, azaz a napi párolgási veszteség nem pótolható a tározókból, csakis éves viszonylatban tudják a tó vízforgalmát kiegyensúlyozni. A gyors és jelentős vízállás-növekedés vízpótlással nem érhető el, csak a többnapos nagycsapadékok tudják kiváltani. Sajnos közel három éve történt utoljára vízpótlás a Pátkai-tározóból, holott a tó vízgyűjtőjének jelentős részéről tartja vissza a vizet.
Mekkora a tó vízgyűjtője?
A Velencei-tó hazánk harmadik legnagyobb természetes tava, sekélyvízterű, szikes jellegű tó. A teljes vízgyűjtője 602,3 négyzetkilométer nagyságú. A tó legnagyobb kiterjedésű részvízgyűjtője (383 km2) a Császár-vízhez tartozik, amelynek felső, kb. 75 km2-nyi karsztos területe lefolyás tekintetében részben inaktív. A Császár-víz a teljes vízgyűjtő közel kétharmadáról gyűjti össze a vizeket, éppen ezért van kitüntetett szerepe a vízfolyáson létesült két tározónak, amelyek a sokévi átlagos hozzáfolyás 37 százalékát adják. Ha ezekből nincs vízleadás, a tó szempontjából inaktív hányad jelentősen nő. A tó második legnagyobb befolyója a Vereb-Pázmándi vízfolyás (105 km2 vízgyűjtővel), Vereb községnél ered, a tó keleti végébe torkollik, ez időszakosan gyakran kiszárad.
Mekkora szerepet játszik a csapadék a vízpótlásban, ennek csökkenése okozhatta az alacsony vízállást?
A Velencei-tó vize egyértelműen a vízgyűjtőjén lehullott csapadékokból származik. A csapadék közvetlenül tóra hulló része azonnal emeli a vízszintet, a vízgyűjtőre hulló rész összetett – az ember által erősen befolyásolt – összegyülekezési folyamat révén jut a tóba. Az elmúlt évtizedekben a lefolyási hányad (a csapadék azon része, amely lefolyik a felszínről) szinte a felére csökkent, ami nem tett jót a tó vízforgalmának. 2020-ban a tóra hullott csapadék (528 tómm) jelentősen meghaladta a vízgyűjtőről származó hozzáfolyás (158 tómm) mértékét. A hozzáfolyás csökkenésébe a tározók vízpótlási funkciójának visszaszorulását is beleértjük, így ezek együttes hatása párosulva az egyenlőtlen csapadékeloszlással és az extrém hőmérsékletekből származó párolgási veszteségekkel okozta az alacsony vízállást. A Velencei-tó vízrendszere lefolyási viszonyait tekintve alapvetően vízhiányos terület, ami a tó sekély jellegével karöltve kiemelten érzékennyé teszi a tartós aszályos helyzetekkel szemben. A meglévő történeti feljegyzések és földtani feltárások alapján az elmúlt 1500 év alatt 14 alkalommal száradt ki a tó, ahogy 1866-ban is. Ha nem lennének műszaki szabályozási lehetőségek, valószínűleg átlag feletti kiszáradási eseménnyel kellett volna számolni az elmúlt évtizedekben. A vízgyűjtőre lehullott csapadék mennyiségében az elmúlt közel 30 évben statisztikailag nem mutatható ki csökkenés (az évek közötti, és az éven belüli eloszlásban azonban bizonyítható a változás). Az átlaghőmérséklet ugyanakkor emelkedett, amely fokozott párolgást és csökkenő lefolyást eredményezett a vízgyűjtőn. A vízpótlást szolgáló tározók és a tó szabad vízfelszíneinek párolgása is egyértelműen nagyobb volt. Ráadásul ez egy öngerjesztő folyamat, minél kisebb a vízmélység a sorozatos aszály miatt, annál gyorsabban melegszik fel a víztest, ami egyre növekvő párolgási veszteséget eredményez.
Lehet távolabbi vízforrásból pótolni a Velencei-tó vizét?
A Velencei-tónak sajátos vízkémiai egyensúlya van, amely elsősorban a vízgyűjtő talajtani és földtani sajátosságaiból következik. Ennek megfelelően alakul a tó ökoszisztémája is. Ha ebbe beleavatkozunk idegen vizek behozatalával, azt kockáztatjuk, hogy egy másfajta ökológiai egyensúly alakul ki, amely akár sokkal kedvezőtlenebb is lehet. Felmerült, hogy karsztvízkészletekből pótolnák a vizet a tóba (erre egyébként már volt példa), de ez felveti az ivóvízbázisaink mennyiségi veszélyeztetésének lehetőségét, amit senki nem vállalna be szívesen. Hozzáteszem, az ehhez szükséges infrastruktúra foglalt, a funkcióváltásnak nincs realitása.
Nyáron hetekig foglalkozott a sajtó a velencei-tavi halpusztulással. Vízminőségi probléma okozhatta ezt a jelenséget?
A Velencei-tó vízminősége alapvetően nem rossz, és a korábbi években sem volt a tó vízminőségével különösebb probléma. A nyáron észlelt halpusztulás oka vélhetően az oxigénhiány volt, bár ezt az utólagos vizsgálatok csak részben támasztották alá. A halpusztulás a tó keleti és középső részét érintette. Ezekben a vízterekben a legkritikusabbnak számító hajnali órákban végzett utólagos mérések – mivel éjszaka nincs oxigéntermelés csak fogyasztás – nem igazolták az oxigénhiányt. Ugyanakkor, sekély vízű tónál a gyors felmelegedés jelentősen és váratlanul csökkentheti az oldott oxigén koncentrációját, amely kedvezőtlen halélettani fázisban okozhat hasonló jelenséget. Ívási időszakban a halak kondíciója romlik, az oxigénhiányt rosszabbul viselik. A drasztikus melegedés az ikrarakást is megzavarja, ez is vezethet pusztuláshoz. Elgondolkodtató az amurok tömeges elhullása. Az amur behurcolt halfaj (Kínában és Szibériában őshonos), annak idején a csatornák, tározók „növénymentesítésére” telepítették őket hazánkba. Az amur folyóvízi hal, kell neki az áramló vízközeg, ezért nem is szaporodik nálunk természetes körülmények között. Bár a hazai nemesítési tevékenységeknek köszönhetően tolerálja az állóvízi körülményeket, elképzelhetőnek tartom, hogy alkalmazkodási képességeiben – az eredeti életmódját kódoló genetikai állomány miatt – lehetnek zavarok stresszhelyzetben. Hozzáteszem, az ökológus kollégák egyáltalán nem bánják, ha eltűnik az amur a Velencei-tóból. Kifejlett példányai komoly károkat okoznak a nádállományban.
Mennyire károsítja az ökoszisztémát a tartósan alacsony vízállás?
Az alacsony vízállásnak jelentős szerepe van a víz gyors átmelegedésében, így jelentősen károsítja az ökoszisztémát. De ne felejtsük el, hogy a tó szabályozása nélkül ennél is kedvezőtlenebb állapot fordult volna elő. Azaz, ha a Velencei-tó természetes állapotában lenne, az ökológiai állapota folyamatosan átalakulna, amit nem rónánk fel senkinek, legfeljebb a klímaváltozás számlájára írnánk. A sekély tavak sorsa egyébként a feltöltődés, szó szerint a lassú megszűnés. Ebbe avatkozunk bele, amikor rendszeresen kotorjuk víztereinket, hordalékfogókat építünk, vagy amikor javítjuk áramlási viszonyaikat.
Mennyire befolyásoják a Velencei-tó vízminőségét az iszapkotrások, a náddal borított területek kiterjedésének változásai?
A mederkotrás alapvetően vízminőség-javító hatású, mivel a még nem lebomlott szervesanyagot is eltávolítja, az a zagytéren oxidálódik, így nem fogyasztja az oldott oxigént, mindemelett a tó tápanyagtartalma is csökken. A kotrás a vízmélységet is növeli, mivel a visszamaradt meder-anyagból költőszigeteket építettek. A mechanikai kotrás felkavarhatja a kiülepedett foszfort, amely okozhat vízminőségromlást, viszont a Velencei-tó esetében hidromechanizációs kotrás történt, amely zárt csővezetékbe szívta az üledéket. A kotrások a Velencei-tó áramlási viszonyait is javították, a friss víz áramlásáról lefűződött területek ismételt bevonásával ezeken a területeken növekedett az oxigénellátottság, a biokémiai folyamatok kedvező irányba mozdultak el. A mederkotrással párhuzamosan a tóba torkolló vízfolyások mederrehabilitációja és a vízfolyásokra épített hordalékfogó tározóterek is megújultak a közelmúltban, így lényegesen kisebb hordalék érkezik a tóba. A nádasok jelenléte a sekély vizű tavaknál kifejezetten kívánatos, a szervesanyag lebontásának és a növényi tápanyagok beépülésének fő színterei, ökológiai értékéről és partvédelmi szerepéről már nem is beszélve. A nádasok kiterjedését alapvetően a vízmélységi viszonyok határozzák meg, a magas vízborítás nem kedvez a növénynek. Az alacsony vízállás növeli a kiterjedésüket, ami egyértelműen javítja a vízminőségi jellemzőket, különösképp helyes nádgazdálkodás mellett. Többek között ezért sincs egyértelmű összefüggés a vízállás és a vízminőség között.
Ezek szerint a kotrások és a nádvágások nem játszottak szerepet a halpusztulásban?
A hidromechanizációs kotrásnak szinte biztos, hogy nincs köze a pusztulási jelenségekhez. A kotrás épphogy eltávolítja az oxigénigényes szervesanyagokat, javítja az áramlási viszonyokat. A Velencei-tó tápanyag- és oxigénháztartási, valamint szervesanyag-lebontóképesség mutatói egyaránt jók, még a kis vízállás ellenére is. A mederkotrási beavatkozás előtt – kötelező elemként – ökológiai szakértői tanulmányt és nádgazdálkodási tervet kellett készíteni, a beruházás alatt pedig szigorú előírások mentén lehetett minden bizonnyal a műveleteket végezni. Ez egyfajta protokoll, minden hasonló esetben egyenszilárdan jár el a hatóság.
Sokan az építőipari beruházásokat okolják a tó állapota miatt. A Velencei-tó partján folyó építkezések, a vízparti telkek – nagyobb beépíthetőség kedvéért történő – átminősítése mennyire hathatott a vízállásra?
A part beépítettségi viszonyainak – ha az nem érinti a part vonalát – elméletileg nincs hatása a vízszintre. A Velencei-tó menti települések ivó-vízellátás céljából nem vesznek ki vizet a tóból, így a fokozódó ivóvízigény sem fejthet ki hatást. Új vízkivételt ilyen sérülékenység mellett amúgy sem engednének. A beépítettség pedig inkább növeli a lefolyást, amely a tó szempontjából vízkészletnövelő hatású.
Elképzelhető, hogy a halpusztulásért nem csupán az oxigénhiány tehető felelőssé, hanem a part menti építkezések során valamilyen vegyi anyag juthatott a vízbe?
Egy partfalfelújítás során semmilyen toxikus anyag felhasználására nincs szükség, semleges, úgynevezett inert építőanyagokat szokás ilyenkor használni. Egyébként a vízvizsgálatok sem mutattak ki kémiailag kockázatos anyagokat.
A tó egyre népszerűbb a turisták körében, és a part menti beruházások száma is nő. Bírni fogja a tavi ökoszisztéma ezt a terhelést?
Az épített környezet hatótényezőinek növekedése természetesen hatást gyakorol a tó élővilágára (ha másért nem a hang- és fényszennyezés útján), azonban a feltételezett többletterhelés mértékét és annak hatásfolyamatait nem lehet jelen helyzetben megjósolni, az nagyban függ az önkormányzatok és az ott élő és szabadidőjüket töltő egyének magatartásától. Az azonban biztosan kijelenthető, hogy a tó tűrő- és alkalmazkodási képessége az elvárt ökoszisztéma-szolgáltatást tekintve korlátos.
Eltekintve a turisztikai és gazdasági hatásoktól, fel kell hagyni a tó szabályozásával, és nem beavatkozni a természetes folyamatokba?
Bármennyire fájó is ezt hallani a tó környékén élőknek és a turistáknak – a sekély tavak esetében, mint amilyen a Velencei-tó – a vízállások ilyen mértékű változása természetes folyamatnak tekinthető. A tó életében ezek a helyzetek megszokottak, az élővilága – még ha halpusztulás árán is – képes alkalmazkodni a vízállás szélsőséges helyzeteihez. Véleményem szerint, ha már egyszer szabályozásra került a tó, nem szabad azt felhagyni. A tározók időszakos funkcióvesztése szintén emberi tényezőknek köszönhető, amely talán az egyik legerősebb beavatkozás a tó vízforgalmába. Elő kell segíteni, hogy a tározók betöltsék a vízpótló funkciójukat, ekkor várható a legtermészetközelebbi állapot a meglévő műszaki állapot mellett.
Szükség van azonnali beavatkozásra, vagy elég egy hosszú távú velencei-tavi stratégia?
A Velencei-tó úgynevezett átmeneti vízforgalmú (szemisztatikus) tó, vízjárására a rendszertelenség a jellemző, akár időnként ki is száradhat(na). Ez tény. A mesterséges vízszintszabályozás célja, hogy a vízszintcsökkenést mérsékelje. Ha a relatíve kis méretű és lecsökkent lefolyási hányaddal rendelkező vízgyűjtőn huzamosabb ideig vízhiány alakul ki, a csapadék és hőmérsékleti viszonyok miatt, akkor számolni kell az alacsony vízállással. Vízminőség szempontjából az alacsony vízállás alapvetően nem jelent problémát, a vízhasznosítást, azon belül is elsősorban a rekreációs célú vízhasználatokat nehezíti meg. A kialakult helyzet elsősorban esztétikai problémát jelent. A reális megoldást a Pátkai- és Zámolyi-tározók, valamint a Császárvíz összekötő szakaszának átfogó rekonstrukciója jelentené. Itt kell a tározási kapacitást és a tározási feltételeket javítani. Ha megtörténik a tározók kotrása, a műtárgyak felújítása, a földművek stabilizálása, akkor nagyobb és jobb minőségű víztömeg visszatartására van lehetőség, ami tompíthatja a tartósan vízhiányos állapotok miatt kialakuló vízhiányt a Velencei-tóban. Ehhez persze az is szükséges, hogy a tározók jelenlegi terhelése (szennyezése) jelentősen csökkenjen. Ennek eléréséhez vissza kell állítani a tározók elsődleges, azaz vízpótlási funkcióját. A halnevelés, a horgászat növeli a tározók szervesanyag- és növényitápanyag-terhelését, amely fokozott algaprodukciót eredményez, ez pedig potenciális kockázat a Velencei-tó vízminőségére.
Az írás a Bonum Publicum magazin októberi lapszámában jelent meg.
Szerző és fotó: Szilágyi Dénes