A mohácsi csata kutatása és emlékezete

Az 500. évfordulóhoz közeledve sorra jelennek meg a sajtóban a mohácsi csatával kapcsolatos szenzációs felfedezések. Ez elsőre azért is tűnhet kissé furcsának, mert a magyar hadtörténelem egyik legjobban dokumentált eseményéről van szó. A sokak által csak a „nemzeti nagylétünk nagy temetőjeként” illetett csatával kapcsolatos legújabb kutatásokról és a sokszor különböző álláspontokról Négyesi Lajos ezredes, az NKE Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar egyetemi docense osztotta meg a gondolatait a Bonum Publicum márciusi számában.  

Nem sokkal a mohácsi csata után Brodarics István kancellár szemtanúként jelentette meg igaz leírását a hadjáratról és az összecsapásról. Ebben viszonylag pontosan megadja a magyar harcrend felállításának helyét, valamint megnevezi Földvár falut, ahol a török ágyúk álltak. Az elmúlt 200 évben számos kutató tett kísérletet a csatatér helyének meghatározására, aminek eredményeként mintegy tucatnyi különböző változattal találkozhatunk, de ezek közül egyiket sem fogadja el egyöntetűen a történésztársadalom. A 19. században a csata helyeként Sátorhely környékét jelölték meg. A 400. évforduló idején megélénkülő kutatásokban részt vevő katona történészek közül Gyalókai Jenő még ezen a területen ábrázolja a szemben álló seregeket, de Halmay Barna már a mohácsi síkot nyugatról határoló tereplépcső déli részéhez helyezte az ütközetet. Az elmúlt 100 évben a tereplépcső volt a csatatér szempontjából meghatározó tereptárgy. Papp László régész Sátorhelytől keletre feltárta a csatában elesett katonák tömegsírjait, azonban a csatateret a Majstól délkeletre feltárt Merse faluhoz helyezte. 1976-ban, a 450. évforduló kapcsán ismét előtérbe került a mohácsi csata kérdése. Perjés Géza nagyjából a Halmay-féle lokalizációt követve visszatért a tereplépcső déli részére. Szűcs József helytörténész, majd 1991-ben jómagam is, a Majstól északkeletre fekvő középkori falunyom területén gyűjtöttünk számos lövedéket, fegyvermaradványt és a katonai felszerelés elszórt darabjait, melyek egy ott lezajlott összecsapásra utalnak. 2009-től a pécsi Janus Pannonius Múzeum régészei folytatták a kutatást, melynek eredményeként mára már több száz lelet bizonyíthatja, hogy itt feküdt a Brodarics által tévesen megnevezett Földvár falu, és itt zajlott a csata első összecsapása.

2018-ban a Magyar Tudományos Akadémia Kiválósági Együttműködési Programja támogatásával jött létre az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont és a Pécsi Tudományegyetem együttműködésében, Fodor Pál turkológusprofesszor, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóintézet főigazgatója, valamint Pap Norbert egyetemi tanár, a Pécsi Tudományegyetem professzorának vezetésével a „Mohács 1526–2026 – Rekonstrukció és emlékezet” kutatócsoport. Ez több más mellett a csatatér lokalizációs kérdésének megoldását is célul tűzte ki. Elsőként a Török-domb térségében folytattak kutatásokat, mely egyes vélekedések szerint a szultán álláspontja volt a csatában, és később emlékhelyként funkcionált. Még 2018-ban azonosítottak egy mára már feltöltődött Ős-Duna-medret, mely északnyugat–délkeleti irányban szeli át a síkot, és összeköti a Török-dombot a történelmi emlékhellyel. 2019-ben a kutatók figyelme Földvár falu helyének tisztázására összpontosult. Korabeli okleveles anyag határjárásai és birtokleírásai alapján bizonyították, hogy a település a Borza-pataktól keletre feküdt, a mai Sátorhely község területén. Emellett 2019 augusztusában újabb kutatási eredménnyel jelentkeztek, mely szerint II. Lajos király nem a Csele-patakba, hanem a Duna mohácsi ágába fulladt bele. Ez az információ erősítheti Pap Norbert csoportjának egy korábbi feltételezését, mely szerint a csatából menekülők többsége nem északra, Buda felé, hanem keletre futott, hogy Szapolyai seregénél találjon menedékre.

A MTA kutatócsoportjával párhuzamosan Bertók Gábor és csapata Majs térségében folytat terepkutatásokat. Mohács 500 elnevezésű csatatérkutatási projektjük az ütközettel foglalkozik. A Brodarics István királyi kancellár leírása alapján feltételezett településnyom területét vizsgálják. Jelenleg a csatatér lokalizálásának kérdésében a földrajzos és a régész álláspont áll szemben egymással. A földrajzosok egy könnyen megérthető, logikus koncepciót alakítottak ki, melynek kiindulási alapját a biztosan a csatához köthető terepi objektumok jelentik. Ezek a tömegsírok és a Török-domb, ahol a török győzelmi emlékmű állt, hiszen a törökök bizonyosan tudták, hogy hol volt a csata. Az 1526-ot követő évtizedekben itt járt utazók is többnyire ezekről írnak. Ezt a két sarokpontot figyelembe véve kell elemezni a forrásokban leírtakat és azonosítani a további jellemző tereptárgyakat a környezetükben. A gondolatmenet helyességét jelzi, hogy a források alapján a mai Sátorhely község területén feküdt Földvár falu, ahol a török ágyúk álltak. A korábbi határjárások és a csata forrásai egyaránt megemlékeznek a nagy árokról, amely azonosítható az Ős-Duna-mederrel, amelynek a partján fekszenek a tömegsírok és a Török-domb. Majs pedig eleve kiesik a csatatérből, hiszen a vízrajzi rekonstrukció jelzi, hogy a megáradt Borza-patak széles mocsaras sávja komoly akadályt jelentett volna a keresztény erők rohamának. A csata historiográfiai kutatása további megerősítését adja az elméletnek, hiszen a kérdéssel foglalkozó 19. századi hadtörténeti munkák egységesen a Borza-patak keleti oldalán fekvő területen ábrázolták az összecsapást.

Az elméletben azonban vannak apróbb hiányosságok. Az Ős-Duna-meder jelenleg alig észrevehető terepsüllyedés, amelyet nem nevezhetnénk ároknak, de geofizikai és talajtani vizsgálatokkal megállapítható, hogy az elmúlt 500 évben mekkora feltöltődéssel számolhatunk. Ugyanez érvényes a Török-dombra is, amely szintén veszített eredeti magasságából, ha a középkori határjárás még hegynek látta. Komoly ellenérv lehet a Sátorhelyhez lokalizált Földvárral szemben, hogy Brodarics egy dombsor lábánál fekvő faluról ír. Jelenleg Sátorhely nyugati szegélyén nem húzódnak dombok, bár Pap Norbert felismerni véli ezt egy lapos terephullámban, amelynek a magasságát az elmúlt évszázadok mezőgazdasági művelése csökkenthette. Ezzel a problémával a rehabilitált 19. századi csatarekonstrukciók is szembesültek, amelyet egy Sátorhelytől nyugatra berajzolt magaslattal vagy dombsorral hidaltak át.

A mohácsi csatával kapcsolatos kutatások közül a legnagyobb figyelmet a csatatér helyének meghatározása kapja, immár két évszázada. Valóban ez a legérdekesebb kérdés, de nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az 500. évforduló kapcsán a tömegsírok 1960-ban és 1976-ban is elmulasztott feltárása és antropológiai vizsgálata nemzetközi érdeklődésre is számot tartó tudományos eredményeket adhat. Tavaly év végén jelentették be, hogy a Janus Pannonius Múzeum régészei, együttműködve a Duna–Dráva Nemzeti Parkkal, megkezdik a legkisebb alapterületű tömegsír feltárását. A szakemberek vizsgálják a sír egy tömbben történő kiemelésének és Budapestre szállításának lehetőségét, hogy azután a NKE szomszédságában, a Természettudományi Múzeum aulájában, ellenőrzött körülmények között hajtsák végre a csontmaradványok szétválogatását és vizsgálatát.

A tudományos kutatás mellett fontos feladat a csatáról megemlékező programok előkészítése. Ezek egyike a mohácsi zarándoklat, amely II. Lajos seregének útvonalát követve éri el a Mohácsi Történelmi Emlékhelyet augusztus 29-én. A csata 400. évfordulóján Aggházy Kamil ezredes, a Hadimúzeum igazgatója kezdeményezésére 11 településen avattak emléktáblát, amelyek ismertetik az 1526-os hadjárat eseményeit. Szerencsére ezek többsége ma is megvan, és a lakosság számontartotta, hogy a településen van egy emlékműve a mohácsi vésznek, de az már kevésbé volt ismert, hogy nem önálló emlékjelekről van szó, hanem egymáshoz kapcsolódó emlékhelyekről. 2016-ban a csata 490. évfordulóján a Honvéd Kulturális Egyesület és a Duna–Dráva Nemzeti Park szervezésében indult el a kerékpáros zarándoklat, amely a következő évben hagyományőrző lovascsoporttal bővült. 

A következő hat évben várhatóan egyre nagyobb figyelmet kap majd a mohácsi csata kérdése, hiszen az 500. évforduló kapcsán nem pusztán egy katonai vereségről kell megemlékeznünk, hanem át kell tekintenünk és reálisan értékelni  kell Magyarország elmúlt fél évezredes sorsát is.

 

Szöveg: Négyesi Lajos ezredes, egyetemi docens, NKE HHK

Fotó: Wikipédia