A hősökről

A magyar hősök emlékének fontosságára hívja fel a figyelmet az 1917-es VIII. törvény, amely minden magyar település kötelességévé teszi, hogy megemlékezzen a háborúban életüket vesztett katonákról. A törvény első paragrafusa szerint: „Mindazok, akik a most dúló háborúban a hadrakelt sereg kötelékében híven teljesítették kötelességeiket, a nemzet osztatlan, hálás elismerésére váltak érdemesekké. Őrizze meg a késő utókor hálás kegyelettel azok áldott emlékezetét, akik életükkel adóztak a veszélybenforgó haza védelmébe” (kiemelés tőlem B. M.). 1924-ben a XIV. törvény megerősítette, hogy „A magyar nemzet mélységes szeretettel, magasztaló elismeréssel és hálával emlékezik meg azokról a hős fiairól, akik az 1914/1918. évi világháború alatt a hazáért vívott súlyos küzdelmekben a magyar nemzetnek dicsőséget és hírnevet szerezve életüket feláldozták” (kiemelés tőlem B. M.). A két törvényszöveg alapján úgy tűnhet, mintha kizárólag a katonai kötelességteljesítés közben bekövetkező halál lenne a hősök megkülönböztető jegye. Ez azonban nem így van.

A katonai hősiességről általában elmondható, hogy arra a katonai erényre épül rá, amely magában is kiemelten fontos a katonai cselekvés során, a bátorságra. A katonai bátorság kezdeményezőképesség a veszélyes helyzetben, a veszélyes helyzet legyőzésének a hitével. A katonai hősiesség a katonai bátorság fokozott formája. Négyféle katonai hősiesség-típust különböztethetünk meg.

A hősiességnek az írott forrásokban elsőként említett formája az emberfeletti hősiesség. A képességeik miatt emberfeletti hősöknek nevezhető egyének (például Akhilleusz, Szent György) az emberek előtt járnak, bizonyos értelemben példát is nyújtanak számukra, azonban természetes emberfeletti képességeik miatt ez nem igazi – követhető – példaadás, hanem csupán az emberek vezetése, irányítása. Szintén a képességeik miatt, ezeknek a hősöknek nem jelent igazi kihívást a katonai cselekvést jellemző veszélyhelyzet kezelése; arra áldozatvállalás nélkül képesek. Talán az első magyar hősök egyike ebben az értelemben tekinthető hősnek. I. (Szent) István királyról, a 11. század végén keletkezett nagyobbik legenda úgy emlékezik meg, mint „Krisztus bajnokáról”, aki a keresztény hit terjesztése során győzte le az ellenséget. A király tökéletes megvalósította azokat az erényeket, amelyeket a korban egy királytól elvártak, az igazságosságot és a kegyességet, ezért Isten is segítségére volt a háborúban.

A hősiesség második típusa a kiemelkedő bátorság hősiessége, amely talán hagyományosan az egyik legfontosabb hősiesség-forma. A hősök ezen típusának fontos jellemzője, hogy olyan bátorság jellemzi, aminek része az állam érdekeit fel- és elismerő önmérséklet. A kiemelkedő bátorság hősei figyelembe veszik a velük szemben támasztott erkölcsi elvárásokat, és azoknak megfelelve, önmagukat korlátozva, mások számára példaadóan cselekszenek. Bonfini a 15. század végén leírja, hogy egy Dugovics Titusz nevű magyar vitéz élete feláldozásával akadályozta meg, hogy egy török vitéz török zászlót tűzzön ki a magyar helyébe a nándorfehérvári vár tornyán. Talán ebbe a kategóriába sorolhatók a fenti törvényszövegekben hivatkozott, a háborúban az életüket feláldozó katonák is, hiszen az önkorlátozás szélsőséges formája az önfeláldozás.

A hősiesség harmadik típusa a modern kor és a tömeghadseregek velejárója, és a hazaszereteten alapuló bátorsággal áll összefüggésben, annak a kiemelkedő formája. A hősiességnek ez a formája egy közösség – közös – érdekét előtérbe helyező általános akarat veszélyes helyzetekben való követésén alapul. Az általános akarat azonban éppen általános volta miatt nem engedi a kiemelkedettséget, így az ebben az értelemben vett hősök nem a tömegek előtt járó példaadó vezetők, hanem éppen az őket követő „névtelen” katonák. A fent idézett 1917-es törvény első felében a szöveg mindazon katonákra hivatkozik, akik hadra keltek, attól függetlenül, hogy életüket vesztették-e vagy sem. Mindezen katonák hősök, a hősiesség ezen formája értelmében.

Végül, a hősiesség utolsó típusa a morális hősiesség, ami a morális bátorságnak, az állhatatosságnak és lelkierőnek a kiemelkedő formája. A morális jogok védelme és terjesztése alapvetően intézményi feladat, amelyet hagyományosan az Egyház látott el, manapság pedig az államok a saját területükön, illetve az ENSZ és a hasonló regionális szervezetek világszerte. Ez azt jelenti, hogy az embereknek általánosságban nem kötelességük mások morális jogainak védelme és képviselete, azonban a kötelességeik túlteljesítéseként mindenképpen dicséretre méltó, amennyiben mégis így járnak el. Ehhez hasonlóan az egyszerű katonák kötelességei sem foglalják magukba a morális jogok védelmét és képviseletét, hanem azok elsősorban a haza érdekeinek a védelmére irányulnak. A túlteljesítés itt is speciális erénnyel, a morális hősiességgel jár együtt, amelynek a békefenntartó katonák a legjobb példái.

Összességben látható, hogy a hősiesség fogalma jelentősen tágabb annál, minthogy csak a háborúban a hazáért az életüket áldozó katonák esetére szűkítsük le. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ők mindenképpen ebbe a kategóriába tartoznak. Emlékezzünk rájuk!

 

Boda Mihály

Hadtörténelmi, Filozófiai és Kultúrtörténeti Tanszék

 

Képek forrása:

https://hu.m.wikipedia.org/wiki/F%C3%A1jl:Els%C5%91_vil%C3%A1gh%C3%A1bor%C3%BAs_eml%C3%A9km%C5%B1,_Kiskunf%C3%A9legyh%C3%A1za_(Varga_Ferenc%E2%80%93Morell_Mih%C3%A1ly,_1941).jpg

https://hu.wikipedia.org/wiki/Dugovics_Titusz#/media/F%C3%A1jl:W%C3%A1gner,_S%C3%A1ndor_-_The_Self-_Sacrifice_of_Titusz_Dugovics_-_Google_Art_Project.jpg