A berlini fal 30 évvel ezelőtti leomlása, majd Németország újraegyesítése meghatározó állomásai voltak annak a folyamatnak, amely 15 évvel ezelőtt az Európai Unió bővítéséhez, az új európai egység megteremtéséhez vezetett. Ebben a folyamatban nem elhanyagolható szerepe volt a magyar–osztrák határon húzódó, komplex határvédelmi rendszer felszámolásának. Az úgynevezett vasfüggöny lebontásához azonban hosszú út vezetett.
Történelmi tettet hajtottak végre a magyarok
„Magyarország ütötte ki az első téglát a berlini falból!” – ezen szavakkal fakadt könnyre Helmut Kohl egykori német kancellár, amikor 1989 augusztusának végén a Bonn melletti Gymnich palotában fogadta a magyar kormány miniszterelnökét. Németh Miklós a történelmi találkozón közölte, hogy nem toloncolják vissza a keletnémet menekülteket, hanem megnyitják előttük a magyar–osztrák határt, és szabadon elhagyhatják hazánkat. Ígéretét hamarosan be is váltotta, amikor szeptember 11-én valóban megnyílt a magyar határ az addigra több tízezresre duzzadt létszámú keletnémet polgárok előtt, akik ezt követően Ausztrián keresztül a Német Szövetségi Köztársaságba távozhattak. A történelmi tett jelentős változásokat hozott Európában: a szocialista Német Demokratikus Köztársaság a vasfüggönnyel együtt a történelem szemétdombjára került, Németország pedig újraegyesült. A határnyitás egy folyamat eredménye volt, amelynek meghatározó része a magyar–osztrák határon lévő vasfüggöny felszámolása. Az MSZMP politikai vezetésétől egyre inkább függetlenedő Németh Miklós vezette magyar kormány már 1989 elejétől eltervezte, majd el is kezdte az úgynevezett elektromos jelzőrendszer (EJR) leépítését, amelynek első jelentősebb állomása 1989. május másodika, amikor Hegyeshalomban nemzetközi sajtótájékoztatón jelentik be és kezdik el terepen az EJR felszedését. Nem sokkal később, június 27-én a magyar és az osztrák külügyminiszter jelképesen is átvágta a két országot elválasztó szögesdrót akadályt. Legalább ennyire emblematikus esemény volt az akkor ellenzéki szervezetek által augusztus 19-ére, az osztrák–magyar határ mellé meghirdetett páneurópai piknik. Az eseményen egy ideiglenes határátkelőt nyitottak meg, amelyen több száz keletnémet menekült juthatott át Ausztriába anélkül, hogy ezt a magyar határőrök megakadályozták volna.
Egy idejétmúlt korszak lenyomata
„Harmadikos középiskolás voltam, amikor először találkoztam az elektromos jelzőrendszerrel” – így emlékszik vissza a vasfüggönnyel való első találkozására Sallai János r. ezredes. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem tanszékvezetője 2012-ben megjelent, Egy idejét múlt korszak lenyomata című könyvében mutatta be a vasfüggöny történetét. A kiadvány szerzője határőr szakon végezte el a Kossuth Lajos Katonai Főiskolát 1982-ben és a Zrínyi Miklós Katonai Akadémiát 1992-ben. 2006-ig, szolgálati nyugdíjba lépéséig hivatásos tisztként dolgozott különböző munkakörökben. Pályafutását Rábafüzesen kezdte 1982-ben, ahol kétéves csapatszolgálata alatt megismerte a nyugati határ őrzésének sajátosságait, és a helyi lakosok segítségével közvetlen információkat kaphatott magáról a vasfüggönyről is. „A Rábafüzesen élt, akkor 80 éves erdésztől órákon át hallgattam a korabeli történeteket az aknamezőről, a felrobbant aknákról, a kishatárforgalomról és az itt szolgálatot teljesített határőrökről” – fogalmaz az ezredes. Főiskolai oktatómunkája során lehetősége volt, hogy eljusson a nyugati határszakasz szinte valamennyi határőrsére. Kutatómunkájához több mint 100 doboz határőrségi iratot tanulmányozott a levéltárakban, illetve szinte minden témához kapcsolódó könyvet, kiadványt, cikket elolvasott a könyvtárakban. „Mindezek később muníciót szolgáltattak ahhoz, hogy elmélyedve a téma levéltári, szakirodalmi forrásaiban elemezzem, rendszerezzem azokat az információkat, amelyek lehetővé teszik a »vasfüggöny« történetének megírását” – hangsúlyozza Sallai János.
Vasfüggöny épül Európa közepén
Sallai János szerint a vasfüggöny kifejezés a nyugati határszakaszon megvalósított totális határőrizeti rendszert jelentette, amelyet 1948–56 és 1957–65 között aknamezővel, vagy más néven műszaki zárral, míg 1965-től 1989-ig elektromos jelzőrendszer telepítésével biztosítottak. Az úgynevezett vasfüggönyrendszerhez tartoztak ezenkívül a magasfigyelők, valamint a határ mentén és mélységében jelentős számban járőröző határőrök, továbbá a határátkelőhelyeken megvalósított szigorú utas- és áruellenőrzés, valamint a légtér védelme is. Az osztrák–magyar határt a 20. század elején a trianoni békeszerződés, majd a velencei szerződés (1921) aláírása után, a soproni népszavazást követően állapították meg, és jelölték ki a terepen is. 1926 és a „vasfüggöny” leereszkedése, azaz 1948 között a határ mentén élők szabadabban mozoghattak. A második világháborút követően, a kommunista hatalomátvétel után, 1948 májusában műszaki zárak, drótakadályok, valamint aknamezők telepítésével megerősítették a nyugati határszakaszt, ezzel elkezdődött a vasfüggöny kiépítése.
„A műszaki aknazár gerincét egy faoszlopokon álló egysoros szögesdrótkerítés (2 m magas) alkotta. Az oszlopok kétoldalt dróttal merevítésre kerültek. A kerítés honi oldalán 1 m távolságra lévő sorokban »fadobozos« taposóaknák lettek telepítve 4 sorban, sakktáblaszerűen” – olvasható Sallai János könyvében. Az aknazár mellett a határőrizet további szigorításához vezetett a határövezet bevezetése. Az erről szóló utasítás szerint a határövezet 15 km széles, az államhatárral párhuzamos területsáv, amelynek területén 1 kmen belül vadászni, 50 men belül tartózkodni tilos. A telepített aknamező az eltelt évek során számos problémát okozott: nagy részük az évek alatt elhasználódott, nem volt üzembiztos. Aknarobbanás nagyrészt állati (kutya, nyúl, őz, borz) okokból következett be, de előfordult, hogy határsértő személy léptei idézték elő. 1953-ban elkészült egy javaslat a nyugati határszakasz műszaki átépítésére. Ebben szó van arról is, hogy a műszaki zár már nem képezett megfelelő akadályokat a határsértőkkel és az ügynökökkel szemben. A technikai problémák és a politikai helyzet enyhülése miatt 1955 őszétől elkezdték felszedni az aknákat, amivel 1956 szeptemberére végeztek. Ez tette lehetővé, hogy a szabadságharc leverése után százezrek meneküljenek át Ausztriába. A forradalom leverése után, 1957 márciusában a kormány határozatban rendelte el az újratelepítést.
Aknazár helyett elektromos jelzőrendszer
Az aknazár helyére 1965-től a szovjet S-100 jelzésű elektronikus jelzőrendszert (EJR) telepítették. A 80-as évekre a rendszer egyre elavultabbá vált, nagyon gyakori volt az úgynevezett vakriasztás, amikor vadállatok vagy eső miatt riasztották a határőröket. „A határőrségnél ekkor már szinte mindenki a vasfüggöny felszedése mellett volt” – fogalmaz Sallai János, aki hozzátette, hogy amúgy is alacsony volt a határsértések száma, így egyre kevésbé volt értelme fenntartani a rendszert. Az EJR elbontása szempontjából az egyik nagy fordulatot Székely János tábornoknak, a BM Határőrség Országos Parancsnokának 1987. október 5én a belügyminiszternek írt jelentése hozta, amelyben végül is a jelzőrendszer bontására tett javaslatot. A politikai döntésre azonban még várni kellett, annak ellenére, hogy a Politikai Bizottság 1987es döntésével világútlevelet adott a magyar állampolgárok számára, és ezzel egy más megvilágításba helyezte a nyugati határszakasz őrizetét. A kulcsszerep Németh Miklós kormányfőre hárult, aki 1988-ban konzultált a belügyminiszterével, és a következő évi költségvetés már úgy készült, hogy az EJR felújítására nem terveztek be költséget. Sallai János szerint a vasfüggöny sorsa ezzel teljesen megpecsételődött. A döntést az is segítette, hogy a statisztikai adatok szerint a határsértők több mint 95 százaléka nem magyar állampolgár volt. Németh Miklós 1989. március 3-án találkozott a szovjet pártfőtitkárral. Gorbacsovot nem igazán érdekelte a vasfüggöny sorsa, és ígéretet tett, hogy 1956 nem ismétlődik meg. Ezt követően a magyar kormányfő utasítást adott Horváth István belügyminiszternek, hogy amint az időjárás engedi, kezdjék meg az elektromos jelzőrendszer bontását, de az erre vonatkozó kormánydöntés majd csak május 18-án születik meg. „Tulajdonképpen egy szóbeli utasításra látott neki a BM Határőrség a bontás tervezésének” – hangsúlyozta Sallai János.
A vasfüggöny végnapjai
A vasfüggöny bontásának előkészületei már februárban megkezdődtek. A határőrség győri kerületi parancsnoksága próbabontást is végzett Rajka térségében. A közvélemény május 2-án értesült a folyamatokról, amikor Hegyeshalomban, egy sajtótájékoztatón jelentették be, hogy felszámolják a vasfüggönyt. A sajtótájékoztatón jelentős számban jelen lévő külföldi tudósítók aztán világgá kürtölték a bontás hírét. Az ezredes később találkozott Joachim Jauerrel, a ZDF riporterével, aki akkor élőben tudósított az eseményről. „Azonnal megértette, hogy Európa megosztottsága itt véget ért” – fogalmazott a tanszékvezető. Az NDK híradásai természetesen nem tartották érdemlegesnek beszámolni az eseményről, aminek azonban a keletnémetek körében is híre ment. Olyannyira, hogy hamarosan tömegek keltek útnak Magyarország felé. Közben a bontás olyan jól haladt, hogy amikor az osztrák és magyar külügyminiszter ünnepélyes drótátvágására sor került, már nem volt meg a kerítés, így egy szakaszon új szögesdrótot kellett húzni. „Bár a világsajtót Horn és Mock vasfüggönyt átvágó képe járta be, a vasfüggöny eredeti bontási időpontja május másodikára datálható, amikor a Határőrség Hegyeshalomban, nemzetközi sajtótájékoztató keretében elkezdte a bontási munkálatokat” – tette hozzá az ezredes.
Menekültügyi helyzet, páneurópai piknik
A rendszerváltás folyamatában is fontos kérdés volt a menekültek újszerű kezelése. A ’80-as évek végén Romániából számos magyar érkezett hazánkba, hogy tovább utazzanak nyugatra, de többségük az országban maradt. Erre született megoldásként, hogy 1989. június 13án csatlakoztunk a genfi menekültügyi konvencióhoz. Ez viszont nem adott lehetőséget az ekkor már tömegesen itt lévő és nyugatra távozni kívánó keletnémeteknek. Ebben a szituációban született meg a páneurópai piknik ötlete. Az akkori ellenzéki szervezetek – élükön az MDF csoportjával – által szervezett esemény az utolsó lépés volt a teljes határnyitás előtt. Több száz keletnémet állampolgár „szökött” át a magyar határon. Az áttörés euforikus hangulatára Andreas Waha, St. Margarethen polgármestere így emlékezett: „A magyar oldalon minden irányból emberek közeledtek, teljesen kinyomták a kaput, és özönlöttek át Ausztriába. Ebben magyar határőrök nem akadályozták meg őket. A néptömeg, amely az osztrák oldalon várt, visszahátrált, és szabaddá tette az utat. Csak most vettük észre, hogy mindenki németül beszél. Sokan ujjongtak, sírtak, némelyek átölelték egymást, megint mások letérdeltek és megcsókolták a földet.”
A páneurópai piknik után még jobban felborult a nyugati határon a határrend. A tömeges határsértési kísérletek miatt rendkívül bonyolult, esetenként tarthatatlan helyzet alakult ki az államhatáron. A magyar kormány végül a teljes határnyitás mellett döntött, és erről Németh Miklós augusztus 25-én személyesen tájékoztatta Helmut Kohlt a gymnichi kastélyban folytatott tárgyalások során. Szeptember 10-én éjféltől szabaddá vált az út mindenki számára, akinek megfelelő okmánya volt. Ezzel megszűnt a zöldhatáron kialakult áldatlan állapot. A keletnémetek kiengedésével a nyugati műszaki zár utolsó lökéshulláma is elcsitult, elvesztette a korábbi évtizedekben játszott kiemelt szerepét, jelentőségét.
A határnyitás és következményei
Németh Miklós miniszterelnökről és a határnyitásról (Egy döntés története, 2008) is írt könyvet Oplatka András, magyar származású svájci történész, újságíró. Szerinte a vasfüggöny lebontásában a magyar oldalon elsősorban Németh Miklós miniszterelnök játszott meghatározó szerepet, de Horváth István belügyminiszter és Horn Gyula külügyminiszter is támogatták a keletnémetek kiengedését, és feleltek a maguk szakterületéért. Gorbacsov szovjet pártfőtitkár elfogadta az akkori magyarországi eseményeket, nem kívánt beavatkozni, főleg nem katonai eszközökkel. „Az ő passzivitása akadályozta meg, hogy a keletnémet, román és bolgár párt vezetői, akik Magyarországon és Lengyelországban beavatkozást sürgettek, megvalósítsák szándékukat” – fogalmazott lapunk érdeklődésére Oplatka András. A történész a páneurópai piknik kapcsán elmondta: a határnyitás minden bizonnyal enélkül is megtörtént volna, de mégis volt jelentősége, hiszen a kormányra nyomást gyakorolt, és így felgyorsította a döntés folyamatát. A teljes határnyitás önmagában még nem roppantotta össze az NDK-t, de erős hatással volt a keletnémet államban végbemenő változásokra. Oplatka András szerint a német egyesülés a magyarországi események nélkül is létrejött volna, de valószínűleg lassabban. Németh Miklós kapcsán megjegyezte: a német közvélemény mindmáig tiszteli, hálás neki. Magyarországon a szerepe elhalványult, elsősorban azért, mert először Horn Gyula sajátította ki a történetet, lépett fel a „határnyitó külügyminiszer” szerepében, napjainkban pedig a politikai közbeszédben a páneurópai piknikre helyezik a súlyt, azt szuggerálva, hogy valójában ott, augusztus 19-én történt a határnyitás, nem pedig szeptember 11-én.
Oplatka András elmondta azt is, hogy az osztrák Szövetségi Kancellária és a Német Vöröskereszt idevágó iratai harminc év után most válnak kutathatóvá, ezekkel érdemes foglalkozni a jövőben, hogy még jobban megismerhessük a korszak történéseit.
A cikk a Bonum Publicum októberi számában jelent meg.
Szöveg: Szöőr Ádám