Andrej Amalrik orosz történész „próféciai” könyvében már jóval korábban megjósolta a Szovjetunió szétesését - erről is beszélt a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen tartott előadásában Kun Miklós. A Széchenyi-díjas professzor részletesen is bemutatta azokat a nemzetiségi konfliktusokat, amelyek jelentősen hozzájárultak a szovjet birodalom megszűnéséhez.
Kazahsztánban több klán is rivalizált egymással a hatalomért. Sokáig Din Mohammed Kunajev, Brezsnyev egyik legközelebbi híve vezette az országot, de Gorbacsov iránta érzett ellenszenve véget vetett uralmának 1986-ban. Ezután Kunajev javaslatára került orosz nemzetiségű Kazahsztán élére, ami Kun Miklós szerint súlyos politikai hiba volt Moszkva és Gorbacsov részéről. „A szovjet pártvezetés meglehetősen durván nyomta le a kazah elit torkán Kolbin orosz nemzetiségű párttitkárt, aki korábban az Ural és a Volga vidékén dolgozott”- fogalmazott a történész. Pár nappal később, december 17-én Alma Ata-ban, az akkori kazah fővárosban nem túl népes, de igen véres diáklázadásokra került sor. Elhangzott: Gorbacsov később Kunajevet vádolta meg, hogy az ő hívei irányították a háttérből a diákmozgalmat. A helyszínre érkező szovjet vezetők a rendőrség mellett a többnyire oroszokból álló, sebtében felállított „munkásosztagokat” vetették be a kivétel nélkül kazah nemzetiségű tüntetők ellen. Kun Miklós elmondta, hogy december 18-án folytatódtak a zavargások, a hatóságok megtisztították a város főterét, ám a vasúti állomás környékén másfél ezer „ellenszegülő” gyűlt össze. A településen több mint 5000 ember tüntetett Moszkva embere, Kolbin kinevezése ellen. 1987 elején külön bizottság vizsgálta az eseményeket, később a moszkvai pártközpont „kazah nacionalizmussal” vádolta meg a kazahsztáni elitet. A Szovjetunió szétesése után Nurszultan Abisuli Nazarbajev saját pártot hozott létre a kazah kommunista párt romjain. 1991-ben megválasztották az akkor függetlenné vált állam köztársasági elnökének.
Kun Miklós előadásában szólt az örmények lakta Hegyi-Karabah különválásáról is. Mindehhez szintén erőszakos konfliktusok vezettek. 1988. február 13-én nagygyűlést tartottak Sztepanakertben, Hegyi-Karabah Köztársaság fővárosában. A tömeg az örmények egy országban való egyesülését követelte napokon keresztül. Progrom hangulat alakult ki Bakuban és Jerevánban is. Moszkvában válság stábot tartott a politikai vezetés, akik közül például Riskov kormányfő felveti Karabach különválásának kérdését. „Gorbacsov azt javasolta, hogy verjék le azeriek által generált pogromot, de közben üssenek egy nagyot az örményekre is azzal, hogy mindkét köztársaságban lecserélik a fontosabb kádereket és megtiltják a telefonösszeköttetést a Nyugattal. 1988 novemberére Azerbajdzsán és Örményország már szinte háborús szituációba keveredett. A jereváni vezetés egy része felvetette, hogy „ki kell venni” az azeriakat azokból, a Bakunak alárendelt falvakból, amelyeken keresztül „hídfőt” lehetne létesíteni Hegyi-Karabachból. A válság elhúzódásával Moszkva páncélos erőket vezényel Baku vegyeslakta, vagy tisztán örmények lakta negyedeiben. „1991-ben, a Szovjetunió szétesésekor már folyik a háború a két szomszédos ország között, amely konfliktus lényegében a mai napig tart”- fogalmazott Kun Miklós.
A tagköztársaságok közül Grúziában is nagy vérfürdőre került sor 1989-ben, amikor hatalmas tüntetés-sorozat söpört végig az országon. „Április 7-én Moszkvában, a Vnukovo-2 helyi repülőtér kormányvárójában Gorbacsov - aki éppen Angliából jött haza - összeült néhány szovjet politikai vezetővel és engedélyezte a hadseregnek a Tbiliszi tüntetésekbe való beavatkozást”- hangsúlyozta a történész, aki elmondta azt is, hogy Gorbacsov mindezt később tagadta. Április 9-én Rogyionov tábornok irányításával a szovjet katonák részt vettek a tömegoszlatásban. Kun Miklós elmondta, hogy máig sem tudjuk pontosan, hányan vesztették az életüket a brutális vérfürdőben, de a halottak között egyetlen egy katona sem volt. „A 12 áldozat szinte kivétel nélkül női nemű volt, hasonló arány jellemezte a sérült tüntetők között a sebesülteket” –tette hozzá az előadó. Elhangzott, hogy májusban a Szovjetunió népképviselői első kongresszusán felvetődött a felelősség kérdése is, amelynek kapcsán megpróbált kimaradni a történésekből, és kizárólag a katonákat vádolta meg, akik szerinte „precedens nélküli tömegvérengzést rendeztek Tbilisziben április 9-én a békés gyűlés résztvevőivel szemben”. A küldöttek közül többen is azt követelték, hogy a katonai vezetők adjanak számot a történtekről. Rogyionov tábornok kénytelen volt védekezni: provokációnak nevezte a Tbiliszi összecsapásokat, amelyek szerinte szovjet-ellenes, állam-ellenes, orosz-ellenes, nacionalista töltetűek voltak. Tagadta a vegyi fegyverek bevetését, ugyanakkor kiemelte, milyen sok katonája és tisztje sérült meg az összecsapások során.
Szöveg: Szöőr Ádám
Fotó: Szilágyi Dénes