A rendszert váltó, vértelen forradalom Magyarországon

A szocialista blokktól való elszakadás, a Varsói Szerződésből való kilépés egy új, demokratikus jövő lehetőségét tette elérhetővé hazánk számára is a ’80-as évek végén. A rendszerváltás és a demokratizálási folyamatok 30. évfordulója apropóján Földváryné Kiss Rékával, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnökével beszélgettünk a Bonum Publicum februári számában megjelent interjúban.  

Hogyan viszonyul a mai társadalom a rendszerváltás eseményeihez, jelentőségéhez?

A rendszerváltás vagy rendszerváltozás mint történelmi esemény sajátos kettősséggel bír. Gyakran lehet olvasni különböző publicisztikákban, elemzésekben, sőt akár a mindennapi közhangulatban is tapasztalható vélemény, hogy nem sikerült a rendszerváltás. Az emberek szkeptikusak, gyakran érződik rajtuk egyfajta csalódottság. Talán éppen emiatt nehéz pontosan megítélni ezt a rendkívül fontos eseményt. Egy kollégám egyszer úgy fogalmazott egy interjúban – amivel alapvetően én is azonosulok –, hogy a 20. század egyik legnagyobb kataklizmatikus változásáról van szó. Történelmi szemszögből nézve is egy óriási horderejű, forradalmi átalakulás történt nemcsak magyar, hanem európai, sőt világviszonylatban is. Ahhoz, hogy értelmezni tudjuk a folyamatot, meg kell értenünk, mit jelentett totális diktatúrában élni. Ennek jelentése kopott meg az évek alatt, és ezért nevezhető sokszor szkeptikusnak a közhangulat és egyes elemzők hozzáállása.

Mi a rendszerváltás a legnagyobb eredménye? Hogyan zajlott az akkori szocialista országok demokratizálása?

A legfontosabb eredménye a diktatúra lebontása és a demokratizálás megkezdése volt. 1945-ben Magyarországon és az egész kelet-közép-európai régióban tulajdonképpen egy totális hatalom rendezkedett be. A Szovjetunió hegemón helyzetbe került a maga teljes hatalmi rendszerével: egypártrendszert vezetett be, terroreszközöket alkalmazott, felszámolta a demokratikus intézményeket, a szabadságjogokat semmibe vette, vagyis a társadalmi, politikai és kulturális szféra minden részében tapasztalható volt ez az uralom. Ráadásul az állampárt hatalmának a fenntartását garantáló erőszakszervezetek is a párt kezében voltak. 1945-től kezdve a kommunista diktatúra folyamatosan építette ki a maga eszközrendszerét. Az 1945-ös nemzetgyűlési választáson – amely nem teljesen szabad, inkább korlátozott, mégis többpárti választás – az akkori Független Kisgazdapárt 57 százalékot ért el. Ez azt mutatja, hogy a magyar társadalom bár különböző demokráciaképekkel rendelkezett, de döntő többségében mégis valamifajta polgári demokráciát szeretett volna. Ezeket a törekvéseket 1947–48-ra a politikai realitások teljesen elnyomták, de az értékrenddel, amely a szabadságot, a nemzeti függetlenséget, a magántulajdont, a vallásgyakorlás szabadságát tekinti ideálnak, továbbra is rendelkeztek az állampolgárok. 1956-ban ez tört a felszínre. Továbbra is egymással vitatkozó demokráciaképeket figyelhetünk meg: nem akarja mindenki ugyanazt, de abban egyetértenek, hogy demokráciát szeretnének.  

Mi vezetett a rendszerváltáshoz, milyen mozgatórugói voltak a folyamatnak?

Van a társadalomnak az a belső mozgása, ahol ezek az értékek, törekvések és célok megvannak. Amikor a nagy politikai rendszer lehetővé teszi, akkor ezek újra felszínre törnek. Nem szervezeti formát, világos pártprogramot alkotnak, hanem egy gondolatot. Ez pedig vagy egy robbanáskor jön a felszínre, mint az 1956-os forradalom, vagy akkor, amikor a nagy politikai rendszerek is megváltoznak. A rendszerváltás tehát egy többirányú és dimenziójú történet, ahol ezek a különböző szempontok egymást erősítik. Ilyen például a társadalmi törekvések és a nagyhatalmi struktúra átalakulásának kettőse. Nagypolitikai szinten, az akkori bipoláris világban a Szovjetunió alulmarad a versengésben az Egyesült Államokkal szemben gazdaságilag és katonailag is. Magyarország felől nézve is van ennek az eseménynek egy sajátos olvasata. 1956-ban Kádár Jánosék az egész hatalmi legitimációjukat az életszínvonal stabilan tartására építik, de egy hihetetlen politikai legitimációs deficittel kezdenek. Ez az ország eladósodásához vezet: 1989-ben húszmilliárd dollárra nőtt az államadósság. Tudjuk azt is, hogy többször csődközelben volt az ország.

Milyen tényezők játszottak szerepet a demokratikus folyamatok megindulásában?

A demokratizálási folyamatok elindulására a világpolitikai változások és a hatalom belső erjedése hatottak elsősorban. A Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) folyamatos krízismenedzsmentet folytatott, hiszen Kádárék generációs tapasztalata szerint bármit meg kell tenni, hogy nehogy újra ’56 legyen. Ez a gondolkodás viszont egy olyan kényszerpályára állította őket, amely a ’70-es években egy állandó gazdasági válságkezelést jelentett. A magyar társadalom nem adta fel a demokratikus értékeket annak ellenére, hogy a Kádár-rendszerben elfogadták az emberek a létezés kereteit. A ’70-es évektől jelentkező gondolatok, megmozdulások során azonban egyértelműen előtörtek ezek a demokratizálási igények. Gondoljunk csak az ’56-os évfordulókra, Nagy Gáspár Örök nyár: elmúltam 9 éves című versére, vagy a Duray Miklós melletti kiállásra. Ezek mind bizonyítékai a szellemi mozgásoknak. Azt figyelhetjük meg, hogy a magyar társadalomban a tradíciók és különböző demokráciaképek továbbra is megvannak. A ’80-as években pedig kezdenek megjelenni a még nem világos programok, az elképzelések és gondolatok rendszerbe foglalása. A társadalom különböző szféráiban egyre jobban mutatkoznak meg annak jelei, hogy van egy olyan szellemi közösség, amely nem azonosul a diktatúrával.

Hogyan tekintettek a nyugati országok, főleg az Egyesült Államok a bipoláris rend felbomlására és a volt szocialista országok demokratizálódására?

A titkosítás alól felszabaduló dokumentumok is azt bizonyítják, hogy az Egyesült Államoknak és úgy általában a Nyugatnak nem volt pontos információja erről a térségről, nem rendelkeztek kész forgatókönyvvel. Az 1956-os események azt mutatják meg, hogy az amerikai beavatkozás politikáját felváltotta az elfogadás politikája. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a jól kiismert ellenfél, a Szovjetunió képes ezt az egész bizonytalan kelet-közép-európai régiót stabilizálni. A kiszámíthatóság pedig tulajdonképpen fontosabb érték, mint a demokrácia és a nemzeti szuverenitás. A nyugati társadalom nemhogy nem akarta gyorsítani a demokratikus átalakulásokat, hanem sokkal inkább félt attól, hogy a megszokott partner, a Szovjetunió elveszíti a hatalmát a régióban. Amit mi magyarok nemzeti kezdeményezésnek, a nemzeti értékrend (például a határon túli magyarok ügye) kifejezésének és felvállalásának gondoltunk, azt nyugati kontextusban – nem ismerve igazán a részleteket, nem ismerve a régiót – azonnal nacionalizmusnak vagy sovinizmusnak bélyegeztek. A rendszerváltás, amely lebontotta a fennálló hatalmi struktúrát, nem a Nyugat támogatásával jött létre, hanem a kelet-közép-európai erőknek, a társadalomnak, a civil szerveződéseknek, a különböző ellenzéki csoportosulásoknak köszönhetően, amelyhez a nyugati világ is alkalmazkodott. A gorbacsovi változás nélkül ez nem lett volna a Szovjetunió kényszerpályája, viszont ő sem lebontani akarta a szocializmust, hanem krízist akart kezelni, csupán válságmenedzsmentet folytatott. Meg akarták tartani a hatalmat a megváltozott körülmények között is, de a változás sokkal radikálisabbnak bizonyult, mint amit a nagyhatalmak ideálisnak gondoltak volna. Ha ebben az összefüggésben elemezzük a folyamatot, akkor az tényleg egy történelmi esemény volt, amelyben Magyarország és Lengyelország kiemelkedő szerepet játszott.  

Mi az 1956-os forradalom szerepe, jelentősége a rendszerváltásban?

1956-ban kinyílt egy ablak. Visszacsukták, de mindenki tudta, hogy ez az ablak egyszer újra ki fog nyílni. A kommunista hatalom megtapasztalta, milyen félni, elveszíteni a hatalmat. A Kádár-féle életszínvonal-stabilitás megtartása az indulatokat kívánta megfékezni. A társadalom pedig elfogadta ezt, hiszen a 20. században annyi nagy trauma (első világháború, összeomlás, Trianon, második világháború, zsidóüldözés, orosz fogság, 1956) érte az embereket, a családokat, hogy ezekhez képest a Kádár-rendszer egy nem demokratikus, de nyugodt időszaknak minősült. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a társadalom azonosult volna vele, hanem elfogadta a rendszert egy ideig, a létbiztonságért cserébe.

Milyen hatással volt a folyamatokra a páneurópai piknik?

Egy katalizátor volt: megmutatta, hogy az emberek nem törődtek bele a demokratikus intézményekről való lemondásba. A párt februárban döntött a vasfüggöny lebontásáról. A döntés mögött az állt, hogy a drótkerítést is Nyugatról hozták, és túl drága lenne visszarakni. Nem nagy ideológiai, elvi megfontolásokról van szó, csupán primer gazdasági érdekekről. A magyar politikai vezetés nem szabad határt, hanem egy másfajta ellenőrzést szeretett volna kiépíteni. A civil kezdeményezés, a társadalom és a bátorság együttesen játszott szerepet abban, hogy májusban felszedték a határt Magyarország és Ausztria között. A keletnémetek már szerettek volna átjönni a határon, volt egyfajta nyomás emiatt a vezetőkön. Történt egy komoly diplomáciai egyeztetés a párt részéről is, de nem jutottak dűlőre a tárgyalók. Ezzel egy időben született meg az a civil kezdeményezés, amelyet páneurópai pikniknek neveznek. A helyi ellenzék, debreceni MDF-esek találták ki, hogy hogyan valósuljon meg a határnyitás. Ez azonban törvénysértő lett volna, a határőrségnek lőparancsa is volt, és nem lehetett tudni, milyen következményekkel járt volna. A hatalom a maga szempontjából használta ki a helyzetet, tesztelte a szovjet vezetés türelmét, engedékenységét. A határnyitás napján felfüggesztették a határőrök fegyverhasználatra vonatkozó szabályzatát, de erről a helyi határőrök nem értesültek. Rajtuk is múlott, hogy nem dördült el fegyver. Világos volt, hogy a határt meg kell nyitni, a keletnémeteket át kell engedni, viszont az, hogy ez így zajlott, és ilyen hatást gyakorolt a rendszerváltásra, mégiscsak a civil kezdeményezésnek és a kurázsinak köszönhető.

Önnek személy szerint milyen volt átélni ezeket a folyamatokat?

Én fiatal, tizenéves lányként éltem meg ezt az egész helyzetet. Az első politikai élményeim közé tartozik a bős–nagymarosi tüntetés és Nagy Imre újratemetése. Az utóbbinál kiemelten fontosnak tartom a hatodik koporsót mint szimbólumot, amely minden névtelen áldozat, a „pesti srácok” koporsója volt. Ez a pillanat teljesen katartikus, a pártállami rendszer egyértelmű morális veresége volt. Orbán Viktor beszédében elhangzott két nagyon erős mondat. Úgy fogalmazott, hogy nemcsak legyilkolt fiatalok, hanem az elkövetkező húsz vagy ki tudja hány évünk fekszik abban a koporsóban. Ez a kommunista rendszertől való teljes elhatárolódást és a felelősség vállalását is jelentette. A másik rendkívül lényeges gondolata a szovjet csapatok kivonásáról szólt. Ezek a szimbolikus pillanatok hatalmas jelentőséggel bírnak a politikában és a történelemben egyaránt. Éppen ezért fontos, hogy megemlékezzünk ezekről az eseményekről.

 

Szerző: Juhász Katalin

Fotó: MTI