Az 1949. végén alakult Államvédelmi Hatóság (ÁVH) felügyelete alatti igazságszolgáltatás vészterhes korszakáról, az akkori ÁVH-s börtönökről és a büntetésvégrehajtás szervezetrendszeréről rendeztek konferenciát a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen. A Nemzeti Emlékezet Bizottsága, a Magyar Börtönügyi Társaság és a Rendészettudományi Kar által közösen szervezett esemény érzelmektől sem mentes előadásai történelmünk egyik legsötétebb korszakába kalauzolták el a résztvevőket.
Nem lehetünk büszkék történelmünk árnyoldalaira, de nem foglalkozni velük bűn – erről beszélt megnyitójában Ruzsonyi Péter. Az RTK dékánja rámutatott: a konferencia által feldolgozott témakör megmutatja, mit nem szabad. Rávilágít az emberség fontosságára, amit sokszor rejtetten ugyan, de mégis gyakoroltak a büntetésvégrehajtás akkori dolgozói. A dékán felelevenítette az egykori hírhedt ÁVH-s börtönben, a váci intézetben szerzett múltbéli tapasztalatait, amely 30 évig volt zárva még a szakma előtt is. Úgy fogalmazott: áradt belőle az embertelenség, a gonoszság, történelmünknek az a része, amit tudományos igényességgel kell feldolgozni.
Még a ’70-es években is komoly gondot okozott a hazai büntetésvégrehajtás dolgozóiban az ’50-es években beletáplált gondolat kiirtása, amely szerint a fogvatartott ellenség – kezdte előadását Lőrincz József ny. bv. dandártábornok, aki a hazai börtönügy helyzetét a sztálini büntetőpolitika árnyoldala felől mutatta be. A sztálini paranoid büntetőpolitika ugyanis egyfajta harci feladatnak tekintette a rendszerrel szembefordultak megsemmisítését. „A Gestapot felváltottuk az ÁVH-val” – foglalta össze a korszak kegyetlen valóságát Lőrincz József. A helyzetet jól jellemzik a korszak ítélkezési számai: 1951-52-ben 650 ezer ember ellen indult büntetőeljárás, közülük 387 ezret ítéltek el. Összehasonlításképpen: napjainkban évente 70 ezer büntetőeljárás indul, ennek 12-13 százaléka zárul börtönbüntetéssel. Akkoriban a büntetővégrehajtásnak két célja volt: a dolgozó nép védelme és az elkövetők „megjavítása”, szépen fogalmazva a szocialista tudatformálás. Ezeknek azonban nem sok köze volt a valósághoz. 1952 végére 76 ezer fogvatartottat dolgoztattak, őket 45 őrparancsnokság felügyelte. Kezük munkája az egész országban érezhető volt: a háborús romok eltakarítása, a tiszalöki vízerőmű, Leninváros építése, a Miskolci Egyetem épületei – mind-mind a kor elítéltjeinek közreműködésével történt.
A Csemegi-kódexet felváltó 1950. évi II. törvény elsöpörte az addig jól működő „fegyház-börtön-fogház” hármast. A büntetésvégrehajtás militáris jelleget kapott, megjelentek a Magyar Honvédségnél alkalmazott rendfokozatok, a fegyőr megnevezést pedig megszüntették. „A bíróságok meg akartak felelni a politikai elvárásoknak és ontották az ítéleteket” – mondta Estók József ny. bv. dandártábornok. Létrejöttek a nyitott végrehajtási intézetek: bányákban, mezőgazdasági területeken dolgoztak fogvatartottak. Ezek mellett működött 6 országos büntetőintézet, 3 bírósági fogház, 18 megyei bírósági fogház, 2 törvényszéki – és 81 járásbírósági fogház. 1949 végén aztán megalakult az ÁVH, amely megkapta (elfoglalta) a recski, a kazincbarcikai, a tiszalöki és a kistarcsai internálótáborokat. 1950 után több börtön is az Államvédelmi Hatóság irányítása alá került: a Budapesti Pestvidéki Fogház, a Markó utcai fogház II. és III. emelete, a Mosonyi utcai fogház, a Budapesti Gyűjtőfogház, az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet, valamint a Váci Fegyház.
A konferencián szó volt még a szegedi Csillagbörtönről Rákosi idején, a Mosonyi utcai Állambiztonsági fogházról, de egy 1944-45-ös sopronkőhidai fogvatartott és egy ottani hadbíró visszaemlékezéseiről is, amely szintén átvisz az ÁVH korszakába. Ezekről bővebben a Bonum Publicum egyetemi magazin júniusi számában olvashatnak.
Szöveg: Tasi Tibor
Fotó: Szilágyi Dénes