„Amennyiben maguk, szovjetek, nem vonulnak be, akkor én bementem volna Magyarországra és véget vetettem volna az ottani ellenforradalomnak”- idézte Kun Miklós Josip Broz Tito szavait a Ludovika Szabadegyetemen. Ám később sohasem hozakodott ezzel elő Tito, főleg a nyilvánosság előtt. A Széchenyi-díjas történész előadásában részletesen kifejtette, miért nem tért vissza Tito a régi szovjet akolba, valamint kitért Budapestnek a Moszkva és Belgrád közötti kötélharcban betöltött szerepére.
A professzor kiemelte, Josip Broz Tito a jugoszláv kommunista párt első számú vezetője volt 1938 óta. Sokáig a Kreml urai etalonnak számítottak nála, 1948-tól azonban folyamatosan ellenállt Sztálinnak. Hruscsov emlékirataiból kiderült, hogy a szovjet-jugoszláv konfliktust követően Sztálin meg akarta öletni Titot. 1953 elején Bécsből felrendelte Korotkov tábornokot, aki, mint fogalmazott az előadó, a szovjet hírszerzés „nagy ásza”, és a szovjet kémelhárítás egyes számú embere volt. „Neki kellett volna megöletnie Titót, de nem személyesen”- jegyezte meg Kun Miklós. Szintén Hruscsov emlékirataiból ismert, hogy Sztálin kommandó csoportot küldött Jugoszláviába Tito megölésére, de ezekkel végeztek a jugoszláv államfő emberei. „Tito véreskezű zsarnok volt, semmivel sem jobb, mint Sztálin vagy Rákosi”- jelentette ki Kun Miklós. Sztálin halálát követően azonban felmerült a kérdés Moszkvában, hogyan viszonyuljon a szovjet „kollektív” vezetés Tito Jugoszláviájához. „A jugoszláv partizán hadseregben sok a fegyver, katonái és tisztjei nagyon bátrak, miért legyünk rosszban velük?”- ez volt a szovjet vezetés túlnyomó részének gondolatmenete. Molotov külügyér viszont még mindig „fasiszta államként” jellemezte Jugoszláviát, amely szerinte gyilkosok és kémek kezében volt.
Mégis megkezdődtek a tárgyalások Moszkva és Belgrád között. Ezeket főleg Hruscsov kezdeményezte, aki 1955-ben népes küldöttséggel megérkezett Belgrádba és sokban megalázkodott Tito előtt. Amikor Magyarországon 1956 októberében/novemberében kitört a forradalom, Tito legalább olyan aljasul viselkedett előkészítve a szovjet intervenciót, mint Hruscsov és Malenkov, akik november 2-án és 3-án legnagyobb titokban tárgyaltak vele Brioni szigetén. Tito győzködte a szovjet vezetőket, kerüljön Kádár János Magyarország élére. Nagy Imre környezetéről nem vélekedett rosszul, ám lényegében megígérte Hruscsovnak és Malenkovnak, hogy „lokalizálja” ezeket a politikusokat a budapesti jugoszláv követségen.
Kun Miklós szerint ekkor volt az a néhány nap, amikor Tito még visszatérhetett volna végleg a „szovjet” akolba, ám mérlegelt és nem szánta erre rá magát. Úgy döntött, ha szolidaritást vállalva Hruscsovval és Kádárral kiadja Moszkvának a jugoszláv követségen lévő Nagy Imrét és társait, akkor elveszítheti nagy nehezen kivívott befolyását Nyugaton.
A további jugoszláv-szovjet egyezkedések során Tito főleg kereskedelmi és pénzügyi vonalra igyekezett szorítani a Moszkvához való közeledést. Az volt az elve, amennyiben kiegyezik a Kremllel, akkor a szovjetek fizessék ezt meg. Ők azonban nem tudtak, hiszen az 1950-es évek közepén nagyon sokba került nekik a magyar intervenció, a szocialista országoknak nyújtandó gazdasági segítség, valamint az a sok fegyver, melyet elbukott Nasszer a Szuezi válság idején. És ott volt a hatalmas populációjú Kína, ahol szovjet tanácsadók dolgoztak, ami szintén sokba került a Kremlnek. Tito azt akarta közeledése fejében, hogy a szovjetek flottát és repülőgépeket gyártsanak Jugoszlávia számára. És amennyiben az amerikaiak kivonulnak Jugoszláviából, szerinte a szovjeteknek kellett volna átvenniük sokban az ottani nagyüzemek finanszírozását. „Ez Moszkvának már nem ment”- emelte ki Kun Miklós. Felidézte, hogy 1957-ben Moszkvában összeült a világ kommunista pártjainak tanácskozása. Erre azonban Tito már nem ment el. „Ezen a tanácskozáson kiderült, hogy Jugoszlávia végképp nem tér vissza az akolba, hiszen nem írta alá a házigazdák által megszövegezett közös közleményt”- hangsúlyozta Kun Miklós.
Szöveg: Fecser Zsuzsanna
Fotó: Szilágyi Dénes