.jpg)
.jpg)
1968. augusztus 21-én a Varsói Szerződés csapatai átlépték a csehszlovák határt. Több mint 200 ezer katona igyekezett visszatéríteni az eltévelyedett bárányt a szovjetek által kijelölt „helyes” útra. A „baráti segítségnyújtás”, más néven katonai intervenció következtében a keleti blokk erői eltörölték a dubceki rendszert és elfojtották a csehszlovák reformtörekvéseket.
Népköztársaság vs. szocialista köztársaság
A II. világháború után Csehszlovákia a szovjetek érdekszférájába került, amelyet hazánkhoz hasonlóan behálóztak a kommunisták. A „kvázi demokratikus” átmeneti évek elmúlásával sztálini mintán alapuló diktatúra épült ki: a Csehszlovák Kommunista Párt (CSKP) Klement Gottwald vezetésével 1948-ban puccsal került hatalomra. Csehszlovákia elköteleződött a Sztálin által kiépített út iránt, amelyben enyhülést Antonín Novotny pártfőtitkár bukása hozott. A hatvanas évek derekára a keményvonalas Novotny mélyülő gazdasági problémákkal találta szemben magát, emellett az országban kiéleződött a csehek és a szlovákok közti konfliktus. Novotnyt számos bírálat érte a párton belül a gazdasági hanyatlásért, valamint a szlováksággal szemben tanúsított arroganciájáért. A szlovák párttagság, valamint az oktatási szféra, értelmiségi réteg egyaránt támadta a pártfőtitkárt.
1967-ben diákmozgalmak alakultak ki Csehszlovákiában, a talaj forrósodni kezdett. Bár Novotny az újévi beszédében még a gazdasági reformok és a szocialista demokrácia hívószavakkal próbálta megnyerni magának a nép és a párt támogatását, a Központi Bizottság 1968. január 5-ei ülése után lemondásra kényszerítették. Alexander Dubcek került vezetői pozícióba, aki fordulatot hozott a csehszlovák kommunizmus történetébe: új módszerrel próbálta megreformálni a kommunista államot. Célja egy demokratikusabb és szabadabb Csehszlovákia megteremtése volt, ez később prágai tavaszként híresült el.
Prágai tavasz
A szlovák származású Dubcek az ortodox, valamint a reformszemléletű kommunisták számára is elfogadható volt. A CSKP elfogadta az akcióprogramot, amely még nem a plurális demokrácia visszaállítását vagy a piacgazdaság bevezetését szorgalmazta, hanem csak emberarcúbbá akarta formálni a szocialista államberendezkedést. Ennek keretében viszonylagos gazdasági, párt- és államdemokratizálást sürgettek Csehszlovákiában. Dubcek programja keretében lazítottak a sajtót irányító állami cenzúra mértékén, megindult a politikai kirakatperek áldozatainak rehabilitációja, emellett számos betiltott ifjúsági, egyházi és civil szervezet kezdte újra munkásságát. A reformfolyamatok hatalmas társadalmi támogatásnak örvendtek: az elnyomott eszmék utat törtek maguknak, és önálló életre keltek. Az irányítás kezdett kicsúszni a kommunisták kezéből.
A fordulat teljesen elfogadhatatlannak számított Moszkva számára. A Szovjetunió és a kelet-közép-európai szocialista államok már a kezdetektől fogva bizalmatlanok voltak a reformfolyamatokkal kapcsolatban. Brezsnyev szovjet pártfőtitkár, valamint Lengyelország és az NDK vezetői féltek, hogy újra bekövetkeznek az 1956-os magyarországi eseményekhez hasonlóak. A fejlemények azért is voltak aggasztóak számukra, mivel a csehszlovák közvélemény egyre inkább le akarta vetni magáról a vörös posztót, és egy nyugati mintájú, demokratikusabb berendezkedést kívánt bevezetni. Emellett a szólásszabadság és a civil mozgalmak lehetőségeinek kiszélesedésével egyre hangosabbá váltak a szovjetellenes hangok.
Az ellenforradalom elkerülése végett nyílt vitát folytatott a Varsó Szerződés többi tagállama: a bolgár, a keletnémet, a lengyel, a magyar, valamint a Szovjet Kommunista Párt közös levélben figyelmeztette a csehszlovák vezetést, hogy ha eltérnek a közös csapásiránytól, akkor a „testvéri” országok katonai beavatkozással fognak felelni. Dubcek ellenállt a megkereséseknek és felszólításoknak: a csehszlovák vezető nem vett részt a Varsói Szerződés értekezletén.
Amikor egy birodalom azt mondta: nem volt elég
Dubcek népszerűsége megijesztette a szovjet vezetést: attól tartottak, hogy Csehszlovákia kilép a katonai szövetségből, bár Prágának nyíltan ez még nem állt szándékában. Brezsnyev 1968 tavaszán utasítást adott a vezérkarnak, áprilisban megkezdték egy megszállási hadművelet kidolgozását, amely júniusra lett kész. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharcból tanulva a szovjeteknek fontos volt, hogy ne egyedül demonstrálják haderejüket mint megszálló nagyhatalom, hanem a Varsói Szerződés tagállamaival baráti segítséget nyújtsanak az „eltévelyedett barakktársnak”. Így nem csak Moszkvának kellett viselnie a beavatkozás nemzetközi visszhangját és morális felelősségét, emellett a hadművelet összekovácsolta a kelet-közép-európai szocialista tábort. Kádár János sokáig nem tartotta célszerűnek a beavatkozást, mivel nem ellenforradalmat, hanem a szocializmus múltbéli hibáinak korrekcióját látta a folyamatok hátterében, azonban végül a magyar vezető engedett a szovjet nyomásnak. Az MSZMP PB zárt ülésén egy csökkentett létszámú hadosztály kiküldéséről határoztak július 23-án. A keleti blokkból egyedül Románia maradt ki a hadműveletekből. Bár a csehszlovák vezetés nem kívánt szakítani a szovjet érdekszférával, a kompromisszumok nem voltak elegendőek az orosz fél számára, a tárgyalások kudarcba fulladtak. Moszkva lépett.
A szovjet vezetés 1968. augusztus 18-án ismertette a lengyel, a keletnémet, a bolgár, valamint a magyar pártvezetőkkel a Vltava-666 fedőnevű, Csehszlovákia megszállását célul kitűző hadművelet részleteit. Az invázió augusztus 20-ról 21-re virradóra kezdődött meg, húsz hadosztály, vagyis közel 200 ezer fő lépte át a határt a szárazföldön és a levegőben egyaránt. A csehszlovák haderő nem tanúsított ellenállást a hatalmas erőfölénnyel szemben. A Vörös Hadsereg és a segédcsapatok a megszállás másnapjára az egész országot az irányításuk alá vonták. A megszállók egyedül a civilek ellenállásába ütköztek, akik szabotázsakciókkal igyekeztek lassítani az idegen csapatok előrenyomulását. A fővárosban a középületek átadása sem zajlott le zökkenőmentesen. A prágai tavasz leverése a becslések szerint 130 áldozatot követelt, akik mind civil, ellenálló polgári személyek voltak.
Vissza a régi kerékvágásba
Bár a csehszlovák hadsereg nem tanúsított ellenállást, az ország kommunista pártja és a parlament elnöksége határozatban utasította el a megszállást, és nyugalomra szólította fel a lakosságot. Augusztus 21-én az Ivan Pavlovsky tábornok által vezetett megszálló erők elfogták és a Szovjetunióba hurcolták Dubceket és körét. Megtörték a csehszlovák vezetőt, aki utasítást kapott a rendszere békés lebontására, valamint a megszállást kiváltó határozatok és jegyzőkönyvek érvénytelenítésére.
A Varsói Szerződés csapatai útját állták a reformoknak, így az emberarcú szocializmus csehszlovák programja megbukott. A szovjetek kevesebb vérontással tudták ráerőltetni az akaratukat a társadalomra, mint 12 évvel korábban, a magyar forradalom és szabadságharc idején. Október 16-án a felek aláírták a csehszlovák–szovjet államközi szerződést: a szovjet csapatok „ideiglenesen” Csehszlovákiában maradtak, míg a többi szövetséges elhagyta az országot. A magyar kivonulásra október 21. és 25. között került sor.
1969 áprilisában Gustáv Husák vette át a hatalmat, aki a „normalizáció” jegyében keményvonalas rendszert épített ki, levágta a vadhajtásokat, a dubceki reformkommunistákat eltávolította a pártból. A csehszlovák nép reménytelenségbe süllyedt, az értelmiség egészen az 1989-es rendszerváltásig belső és külső migrációba vonult. A bársonyos forradalom következtében demokratikus és pluralista rendszer alakult ki Csehszlovákiában. Dubcek 1989 novemberében újra politikai szerepet vállalt: a csehszlovák kommunizmus bukása után a parlament elnöki tisztségét töltötte be.
Szerző: Podobni István
Fotó: internet