A világban történő gyökeres változások miatt az eddiginél jóval gyorsabban reagáló külpolitikára van szükség, amelyben a magyar modell szerint a külgazdaság szerepe kiemelkedő jelentőségű. Szijjártó Péter 2014 szeptemberétől vezeti a Külgazdasági és Külügyminisztériumot, amely a külügyi képzések miatt a Nemzeti Közszolgálati Egyetemnek is fontos partnere. A tárcavezetővel a keleti nyitás politikájáról, valamint az Egyesült Államokkal és az Oroszországgal való kapcsolatunkról is beszélgettünk.
Az interjú készítése napján érkezett a hír, hogy létrejött a megállapodás a német pártok között az új nagykoalícióról, amelyben a szociáldemokraták olyan jelentős tárcákhoz juthatnak, mint a pénzügyminiszteri vagy a külügyminiszteri. Ez hozhat-e bármilyen változást a magyar–német kapcsolatokban?
Szijjártó Péter: Történt egy jelentős lépés a nagykoalíció irányába, de ezt a szociáldemokratáknak egy bázisszavazás útján még jóvá kell hagyniuk. Én eddig minden külügyminiszter partneremmel együtt tudtam dolgozni, biztos vagyok benne, hogy a következő német külügyminiszterrel is jó munkakapcsolatban leszünk. Már csak azért is, mert a magyar és a német gazdaság gyakorlatilag összenőtt. A magyar érdek az, hogy Németország politikailag stabil és gazdaságilag versenyképes legyen. A magyarországi beruházások 28 százaléka Németországból érkezik, ahova a magyar export 27 százaléka megy. Elmondhatjuk, hogy Közép-Európa ma már tulajdonképpen a német ipar hátországa.
Miniszter úr 2014 szeptemberétől tölti be a külgazdasági és külügyminiszteri posztot. Ezzel egyfajta irányváltás is történt a külpolitikában, amelynek részeként a korábbinál hangsúlyosabbá vált a külgazdasági szempontok érvényesítése. Miért volt szükség erre a váltásra, és hogy érzi, a gyakorlatban mit sikerült mindebből megvalósítani?
Sz. P. Egy klasszikus külügyi tárca teljesítményét objektív tényezőkkel elég nehéz mérni. Azzal, hogy a külgazdaság került a fókuszba, ez megváltozott. Azt ugyanis nem nehéz megítélni, hogy például növekedett-e az export, vagy a beruházások mértéke az előző évekhez képest. Elmondhatjuk, hogy mindkét területen évről évre jobban teljesít az ország. Tavaly például a beruházásösztönzési rendszerünkön keresztül 96 új beruházás érkezett Magyarországra. A korábbi években ez a szám 71, illetve 67 volt, így minden évben rekordot döntöttünk. Hasonló a helyzet a beruházások volumenével is: tavaly például ez már elérte a 3,5 milliárd eurót. Az új beruházások tavaly és 2016-ban is több mint 17 ezer új munkahelyet jelentettek. A növekedés folyamatos az export területén is, ahol a 2017-es adat lehetséges, hogy meghaladja majd a 100 milliárd eurót. Az exportrekord egyrészt azt jelenti, hogy a magyarországi termékek és szolgáltatások versenyképesek a világpiacon, másrészt azt, hogy az exportösztönző munkánk nem eredménytelen. Mindez azért fontos, mert így a külkereskedelem során több pénz jön be az országba, mint amennyi kimegy, ez pedig szintén újabb munkahelyeket, fejlesztéseket és béremeléseket eredményez. Tehát amióta integráltan működik a külpolitika és a külgazdaság, azóta minden évben minden külgazdasági rekordot megdöntöttünk. Mindez persze nem jelenti a klasszikus diplomáciai munka leértékelését, sőt, éppen ellenkezőleg, a diplomáciai feladatainkat száz százalékban el kell végeznünk ahhoz, hogy külgazdasági sikereket tudjunk elérni.
A keleti és a déli nyitás politikáját gyakran érték bírálatok az elmúlt években. Hogy érzi, mennyire voltak ezek jogosak?
Sz. P. Az látható, hogy a világgazdaságban elképesztő erejű változások történtek az elmúlt időszakban. Ennek egyik része, hogy megszűnt a tőkeáramlások egyirányúsága, azaz a pénz ma már nemcsak nyugatról áramlik keletre. A rendkívül sikeres távol-keleti vállalatok folyamatosan vásárolnak fel nyugati cégeket, megteremtve ezzel az új piachoz való hozzáférés lehetőségét. Ma már nemcsak a Nyugat képviseli a technológiai színvonalat, nagyon sok keleti és távol-keleti vállalat mára a digitális-technológiai forradalom zászlóshajója lett. Ezt a változást szeretnénk a magunk javára fordítani, ezért döntöttünk úgy, hogy a nyugati irány fontosságának megőrzése mellett, a keleti relációkat is előtérbe helyezzük. Ennek pedig már kézzel fogható eredményei vannak, hiszen például Közép-Európából mi exportáljuk a legtöbb terméket Kínába, ahonnan a régióban hozzánk érkezik a legtöbb beruházás. Emellett az elmúlt időszakban nagyon sokat javult a koreai, a japán és az indiai beruházási kedv is. Az eredmények persze nem maguktól jöttek, tenni kellett értük, például külgazdasági képviseleteket kellett nyitnunk, sőt olykor még elsőre váratlannak látszó külpolitikai döntéseket is hoztunk, de valójában mindennek megvolt az oka, és az eredmény önmagáért beszél. A legerősebb gazdasággal rendelkező európai tagállamok is kiemelt figyelmet fordítanak Afrikára, amely egyre vonzóbb befektetési és exportcélterületté válik. A kormány déli nyitás koncepciója tehát összhangban áll az európai törekvésekkel, és ez olyan stratégiai kérdés, amelyben Magyarország jó ütemben lépett.
Ha jól értem, akkor az Ön szemléletében a külpolitikát döntően a gazdasági érdekek irányítják.
Sz. P. Az én felfogásom szerint a külpolitikát a magyar érdekek irányítják. Mi egy kis ország vagyunk, ezért a globális kihívások kezelésében, például Szíria, Líbia vagy a Közel-Kelet esetében senki nem Magyarországtól várja a megoldást. Ugyanakkor van egy nagyon jelentős külügyi infrastruktúránk: több mint 130 helyen van a világban képviseletünk, sok kiváló szakemberrel. Ezt elsősorban arra kell használni, ami valóban hasznot hoz az országnak. Ezért a kormány a külpolitika fókuszába állította a magyar gazdasági érdekeket. Ezt sokan ördögtől való dolognak állították be, amit senki nem csinál a világon. Pedig elég lenne elolvasniuk Hillary Clinton volt külügyminiszter könyvét, aki szerint az amerikai külpolitika végső célja, hogy minél több munkahelyet teremtsenek az amerikaiaknak. Ma már látszik az is, hogy a hozzánk hasonló adottságú, lehetőségű országok közül egyre többen próbálnak hasonló működési modelleket létrehozni.
Ha már Hillary Clintont említette, akkor meg kell jegyezni, hogy amíg a magyar külpolitika jelentősen nyitott kelet és dél felé, a hagyományosabb külpolitikai irányvonalak, gondolok itt például a transzatlanti kapcsolatokra, nem voltak mindig súrlódásmentesek az elmúlt években. Mi ennek az oka, és hogyan tervezik ezeknek a kapcsolatoknak a megerősítését, például az USA-val?
Sz. P. Az Egyesült Államokkal a politikai kapcsolatokban valóban voltak komoly konfliktusok, tekintettel arra, hogy az Obama-adminisztráció külügyi bürokratái finoman fogalmazva nem szerették Magyarországot és azt a tényt, hogy az előbb felvázolt külgazdasági modell sikeresnek bizonyult. Ebben lehettek személyes motivációk, de fontos szerepe volt annak is, hogy az általunk képviselt eszmeiség homlokegyenest ellenkező az amerikai demokrata pártban uralkodó látásmóddal. Egészen egyszerűen mást gondolunk a világról, mint ők, elég csak az illegális bevándorlásra gondolni. Súlyos támadássorozatot indítottak ellenünk, és voltak nyílt beavatkozási kísérletek is a magyar belpolitikai folyamatokba. A helyzet az elmúlt időszakban javulni kezdett, köszönhetően annak is, hogy a tavalyi év vége óta az amerikai Külügyminisztériumban új államtitkár, Wess Mitchell felügyeli az európai kapcsolatokat. Ő azt vallja, hogy az USA-nak a közép-európai országok természetes, meghatározó szövetségesei még az EU-n belül is. Ezért megindult a politikai kapcsolatok normalizálása Magyarország és az USA között. Ez azért is lényeges, mert a gazdasági együttműködés eddig is nagyon eredményes volt, aminek eredményeképpen az USA lett a második legnagyobb befektető hazánkban: 1700 amerikai vállalat mintegy százezer magyar embernek ad munkát jelenleg. De a védelmi területen is jó volt az együttműködés, hiszen mi nemcsak beszéltünk a terrorellenes küzdelem támogatásáról, hanem például katonákat is küldünk az Iszlám Állam elleni harcba.
Ellenzéki oldalról számos bírálat éri a magyar külpolitikát az orosz kapcsolatok erősödését illetően. Sokan nem értik, hogy EU- és NATO-tagállamként miért kell nekünk ennyire barátkozni a putyini Oroszországgal. Mennyire vagyunk rászorulva gazdasági értelemben Oroszországra?
Sz. P. Az Oroszországgal való kapcsolatunk a józan észen alapul. Számos nyugat-európai országnak van a miénknél szorosabb kapcsolata Oroszországgal, hiszen nem közép-európai cégek dolgoznak együtt például a Gazprommal az Északi Áramlat II. vezeték előkészítésén, vagy például a szentpétervári gazdasági fórumon nem magyar nagyvállalatokhoz tartoztak a legnagyobb pavilonok.
Ha nagyon leegyszerűsítjük a kérdést, akkor Oroszországgal gazdaságilag érdemes, illetve muszáj is jóban lenni?
Sz. P. Egyetlen közép-európai ország sem engedheti meg magának – főleg, ha a gázimportjának csaknem teljes egésze onnan származik –, hogy ne tartson fenn pragmatikus kapcsolatot Oroszországgal. Dacára annak, hogy az Oroszországgal kapcsolatos szankciók nem váltak be, és komoly károkat okoztak az európai, így a magyar gazdaságnak is, mi sohasem törtük meg az európai egységet, soha nem vétóztunk ebben a kérdésben. Voltak, akik megpróbáltak hazug módon olyan látszatot kelteni, mintha Magyarország Oroszországgal valamiféle különleges kapcsolatot tartana fenn, pedig ez nem más, mint egy pragmatikus, a nemzeti érdekeket előtérbe helyező együttműködés.
A magyar kormány mennyire tartja fontosnak a felsőfokú külügyiszakember-képzést, a diplomáciai utánpótlás kinevelését? Ebben az Ön megítélése szerint mekkora szerepet játszik a Nemzeti Közszolgálati Egyetem? Milyen fejlesztési utakat, lehetőségeket látna jónak a következő években?
Sz. P. Amikor átvettem a külügyi tárca vezetését, komoly vérátömlesztés történt a minisztériumban, mert sokan nem tudták vagy nem igazán akarták megérteni, hogy mi az, amit az új külpolitikai szemléletnek megfelelően elvárok. Az utánpótlás kapcsán két fontos bázist említenék: az egyik a Budapesti Corvinus Egyetemen, a másik a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen zajló nemzetközi képzés. Én a Corvinus jogelőd intézményében, a Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetemen végeztem nemzetközi kapcsolatok szakon, külügy szakirányon. Álmomban sem gondoltam akkor, hogy egyszer az lesz a munkám, amit tanultam. Bátran jöhetnek hozzánk a fiatalok, én ugyanis soha nem voltam dogmatikus, nem az életkor határozza meg, hogy valaki milyen minőségű munkát végez, a kor nem érdem, hanem állapot.
Kiből lehet jó külügyes, kinek érdemes ezt a szakmát választania?
Sz. P. Amíg korábban a külpolitika alapvetően nyugis műfaj volt, a legfontosabb változás a sebességben látható, tehát itt bírni kell a tempót. Percek alatt változhat minden, nagyon gyorsan kell jó döntéseket hozni, itt nagyon a „topon” kell lenni, készen kell állni a munkára a hét minden napján, a nap bármelyik órájában. Csak azoknak tudom ajánlani ezt a szakmát, akik erre hajlandóak.
Az NKE 2012-től működik és a külügyi tárca is képviselteti magát az intézmény fenntartói testületében, igaz csak tanácskozási joggal. Ez változhat-e a jövőben, hogy a tényleges fenntartók között is ott legyen a tárca?
Sz. P. Mi soha nem tolakszunk a pozíciókért, de örülnék, ha ez változna a jövőben, hiszen akkor azért nagyobb rálátásunk lenne a folyamatokra, ami a külügyes képzés miatt nem lenne hátrány. Mi szívesen vennénk részt mélyebben is ebben a munkában.
Gondolom, hogy a világ legtöbb országában megfordult az elmúlt években és számos állami vezetővel is találkozott útjai során. Kikkel alakult ki személyesebb kapcsolata?
Sz. P. Ma a külpolitikában a személyes kapcsolat, a barátság nagyon sokat jelent, lényegesen könnyebben el lehet érni dolgokat a közvetlen kapcsolatnak köszönhetően, mint a hivatalos csatornákon. Sok olyan embert ismertem meg, akik a pozíciójuk miatt akár lekezelőek és nagyképűek is lehettek volna, de soha nem éreztették azt, hogy én az ő országuknál egy sokkal kisebb ország viszonylag fiatal külügyminisztere vagyok. Sőt, az új osztrák kancellárt, a jelenlegi brit pénzügyminisztert, a volt macedón külügyminisztert, vagy az ENSZ Közgyűlésének jelenlegi elnökét, a szlovák külügyminisztert, de a szlovák gazdasági minisztert és a szerb gazdasági minisztert is nyugodtan nevezhetem a barátomnak. Soha nem volt olyan problémám, hogy valakivel ne találtam volna meg a közös hangot, és ez szerintem ebben a szakmában különösen fontos.
Szöveg: Szöőr Ádám
Fotó: Szilágyi Dénes
Az interjú a Bonum Pubicum magazin februári számában jelent meg.