A visegrádi országok, Berlin, a képzeletbeli harmadik helyen Washington, majd az olaszok, a franciák és a törökök – a többi között ezeket a partnereket nevesíti Magyarország nemrégiben elfogadott Nemzeti Biztonsági Stratégiája. A dokumentum nevét sokszor még szakmai körökben is keverik: ha lenne, a „nemzetbiztonsági stratégia” a titkosszolgálatokra vonatkozna, a „nemzeti biztonsági” pedig a nemzet egészének sokféle területen megjelenő biztonságával foglalkozik. A koncepcióról Csiki Varga Tamás, az NKE Stratégiai Védelmi Kutatóintézet tudományos munkatársa beszélt a Bonum Publicum legutóbbi számában.
Miért volt szükség és miért pont most egy új nemzeti biztonsági stratégiára, és mennyire időtállók az ilyen koncepciók?
Az általánosan elterjedt gyakorlat, hogy az országok közép- és hosszú távra (négy, illetve tíz évre) stratégiákat készítenek, és tekintettel arra, hogy az előző Nemzeti Biztonsági Stratégiát (NBS) 2012-ben fogadta el a kormány, önmagában is „időszerűnek” nevezhetjük a mostani lépést. Arra is van példa, hogy egyes kormányzati ciklusokhoz kötődően kötelezően felülvizsgálják a hatályos dokumentumokat (az Egyesült Államokban például akkor, amikor új elnököt iktatnak be), illetve ez akkor is bekövetkezhet, ha a nemzetközi folyamatok, a biztonsági környezet jelentős változása megváltoztatja azokat az alapvető elemeket, amelyekre a korábbi stratégia épült. 2012 óta pedig Magyarország közvetlen és tágabb környezetében is történtek ilyen alapvető változások. Idesorolhatjuk az ún. arab tavasz nyomán kialakult válságokat Észak-Afrikában (Egyiptom, Líbia) és a Közel-Keleten (Irak, Szíria), az Iszlám Állam terrorszervezet felemelkedését, valamint a migrációs és menekültválságot. Ezeket nyugodtan nevezhetjük „stratégiai sokkoknak” is – olyan jelentőségű és jellegű eseményeknek, amelyekre a korábbi elképzelések, gyakorlati válaszok, akár maguk az intézmények nem voltak felkészülve, amelyeket nem tudtak megfelelően kezelni. A 2020-as koronavírus-járvány is ilyen „sokk” Európának. Egy jó stratégiának számolnia kell a reálisan felmerülő kihívásokkal, fenyegetésekkel, és ezekre megfelelő választ is kell adnia. A 2020 áprilisában elfogadott NBS „előkészítése” természetesen hosszabb folyamat volt.
Milyen célokat említ stratégia?
A stratégia általános célja azoknak a kihívásoknak a számbavétele, amelyek a magyar nemzeti érdekeket biztonságpolitikai szempontból fenyegethetik. Ezt szélesen értelmezzük, azaz a katonai biztonság mellett igen nagy hangsúlyt kapnak a gazdasági, politikai, társadalmi biztonság kérdései is, mint ahogy olyan részterületek is, mint a kiberbiztonság, az energia- és ellátásbiztonság, vagy az állami intézményrendszer és a társadalom „ellenálló képessége” (resilience) éppen az olyan sokkokkal, káros hatásokkal szemben, amelyeket már említettem. Mint minden ilyen jellegű stratégiában, itt is megtalálható az alapvető értékek – béke, biztonság, szabadság, demokratikus intézmények működése – védelme, ami a 2020-as dokumentumban először egészült ki nagy hangsúllyal a nemzeti szuverenitás védelmével. Mivel az NBS célja biztosítani a magyar társadalom fennmaradásának, fejlődésének, boldogulásának keretrendszerét, átfogóan kell foglalkoznia számos, a külső és belső, a szövetségi rendszerünket (elsősorban az EU-t és a NATO-t) és nemzeti intézményeinket érő kihívással. Ezeket 17 „kiemelt” és számos kapcsolódó kihívás áttekintésével teszi meg a dokumentum – a legtöbb esetben arra is választ adva, hogy a magyar érdekek alapján milyen választ (megelőző vagy reagáló intézkedést) kíván tenni a kormány ezekkel kapcsolatban a következő években.
Milyen partnereket és ellenségeket nevesít a stratégia?
A partnerek között jelennek meg a visegrádi országok, Németország, Lengyelország, az Egyesült Államok, Olaszország, Franciaország és Törökország. Az egész stratégiában lényegesen nagyobb hangsúllyal jelenik meg a közép-európai politikai, sőt ezúttal a védelmi együttműködés is, mint a korábbiakban, így ha sorrendnek tekintjük a partnereket, a V4-ek elsősége logikusnak tűnik, mint ahogy a gazdasági és Európa-politikai szempontból leginkább meghatározó Németország helye is. Az Egyesült Államokat, amellyel minden korábbi dokumentum látványosan kiemelte a „stratégiai partnerséget”, harmadikként említik. Ezt azonban a magyar kül- és biztonságpolitikában érdemes úgy tekinteni, hogy a 2020-as évekre „nem Washington értékelődött le, hanem Berlin és Varsó szerepe erősödött meg”, hiszen a kétoldalú védelempolitikai együttműködés az Egyesült Államokkal dinamikusan és olajozottan működik. Ennek a viszonyrendszernek a természetes intézményi közege az Európai Unió és a NATO, amelyeken kívül nehezen lenne elképzelhető az életünk. Ugyancsak fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a stratégia rögzíti: „Magyarországnak nincs ellenségképe”, azaz senkit nem tekint ellenségének, nem készül háborúra, nemzetközi vitáit békés, tárgyalásos úton kívánja rendezni.
Hogyan viszonyul a nagyhatalmakhoz a dokumentum, kiket tekint annak?
Az intézményesült szövetségesek közül az Egyesült Államok és Németország meghatározó szerepét már említettem, a külső szereplőkkel kapcsolatban pedig Kínát és Oroszországot egyértelműen nagyhatalmaknak tekinti a stratégia. A NATO- és EU-tagállamok köre megosztott abban a tekintetben, hogy az utóbbi két országgal milyen viszonyt kell vagy lenne érdemes ápolni. Magyarország elsősorban külgazdasági érdekei mentén tekint az orosz és a kínai kapcsolatra. Célkitűzései mégis realisták, mert számol azzal, hogy a nagyobb nyitottság akár nagyobb sebezhetőséget is eredményezhet. Az is újdonság a korábbiakhoz képest, hogy a nagyhatalmak közül az NBS Franciaországnak mint az EU egyik politikai vezetőjének, illetve Törökországnak, mint „a Közel-Kelet kapujának” és meghatározó geopolitikai szereplőjének is kiemelt figyelmet szentel.
Mik az erősségei a dokumentumnak, és lehet-e hiányérzetünk vele kapcsolatban?
Kifejezetten erősségének tekintem a reálpolitikai szemléletet, amely mind történelmi kontextusában, mind napjaink biztonsági környezetében „helyi értékén kezeli” Magyarországot. Egy rendkívül nyitott földrajzi és gazdasági helyzetben lévő, szövetségi környezetébe mélyen beágyazott országként, amely erőforrásaihoz mérten igyekszik megvalósítani nemzeti érdekeit. Kollégáimmal együtt pozitívan ítéltük meg, hogy „funkcionalitását” tekintve is sokkal tartalmasabb, „jobb” a stratégia, mint a korábbiak: nem csupán elvont célokat fogalmaz meg, illetve egy hosszas katalógusba rendezi az érzékelt fenyegetéseket, hanem konkrét szakpolitikai területeket nevesít, és feladatokat határoz meg, ahol az intézményrendszernek a következő években cselekednie kell. A vártnál kisebb súllyal szerepel az éghajlatváltozás hatásainak kérdése, bár ez is kiemelt figyelmet érdemelne. A magyar biztonságpercepcióra vonatkozó 2019. decemberi reprezentatív kutatásunkban ugyanis a megkérdezettek leggyakrabban az éghajlatváltozást (36,8 százalék) és az ellenőrizhetetlen migrációt (36,6 százalék) nevezték meg a két, Magyarország biztonságára leginkább negatív hatást gyakorló tényezőként. A következő évtizedekben alapvető és megkerülhetetlen problémává fog válni a globális éghajlatváltozás és annak regionális hatásai, mint arra az NBS is rámutat. Ugyanakkor a dokumentum többnyire elsiklik afölött, hogy nem csupán távoli, sérülékeny térségekre, hanem a közép-európai térségre és kifejezetten Magyarországra milyen hatásai lehetnek, és ezen hatások mérséklését, vagy az alkalmazkodást milyen eszközökkel és kapacitásokkal tervezik megoldani. Azt viszont mindenképpen érdemes hangsúlyozni, hogy ez egy összkormányzati dokumentum, amely számos intézmény együttműködésével született meg, ez pedig racionális és előremutató eljárás.
Szöveg: Tasi Tibor