A szakmai eszmecserén a transzatlanti térség elismert nemzetközi szakértői tekintették át a migrációs folyamatok és szabályozások legújabb kihívásait.
A Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Államtudományi és Nemzetközi Tanulmányok Kar (ÁNTK) Nemzetközi Kapcsolatok és Diplomácia Tanszéke, valamint a Bevándorláskutatás Nemzetközi Hálózata (INIR) közös szervezésében Új trendek, dinamikák és politikák a bevándorlásban – transzatlanti perspektíva (New trends, dynamics and policies in immigration – a transatlantic perspective) címmel nemzetközi konferenciát tartottak a Ludovika Főépület Zrínyi Termében november 17-én.
Marsai Viktor, az NKE egyetemi docense, a Migrációkutató Intézet főigazgatója, az első panel és a konferenciát megnyitó beszédében megköszönte az Amerikai Egyesült Államokból, Franciaországból és Izraelből érkezett vendégek szerepvállalását, majd ismertette a szakmai tanácskozás célját, hangsúlyozva, hogy a rendezvény a migráció, a határellenőrzés és a hazatérés legújabb trendjeit vizsgálja az észak-amerikai, európai és izraeli politikai diskurzusok tükrében. A nyitó pódiumbeszélgetés felvezetéseként feltette a központi kérdést: „Képesek-e Észak-Amerika és Európa országai megvédeni a határaikat, tudnak-e dönteni arról, kik léphetnek be hozzájuk?”
Matthew J. O'Brien, a Federation for American Immigration Reform ügyvezető igazgatóhelyettese, Nicolas Pouvreau-Monti, az Observatoire de l'immigration et de la démographie főigazgatója és Yonatan Jakubowicz, az Israeli Immigration Policy Center ügyvezető igazgatója arról fejtették ki álláspontjukat, hogy a demokratikus államok milyen eszközökkel képesek ellenőrzés alatt tartani a határaikat átlépő migrációt.
Matthew J. O'Brien kifejtette, hogy az Egyesült Államok hosszú történeti tapasztalattal rendelkezik a határok sikeres ellenőrzésében. Felidézte a szövetségi jog és a Legfelsőbb Bíróság precedenst teremtő, alapvető elvét a 19. századi Nishimura Ekiu-ügyből, amely szerint „a nemzetközi jog alapvető feltételezése, hogy a szuverén országok ellenőrizhetik, kik léphetnek át a határaikon, meddig maradhatnak ott és milyen feltételek mellett tartózkodhatnak az országban, és ha ez hiányzik, akkor valójában nem beszélhetünk szuverenitásról”. A szakértő bírálta, hogy az adófizetők évente mintegy 200 millió dollárt költenek olyan menedékjogi bírósági eljárások fenntartására, ahol a belépési jogosultság hiánya már a kezdetektől fogva egyértelmű. Matthew O'Brien a beszélgetés alapkérdésére – „Képesek-e a demokráciák ellenőrizni a migrációt? – válaszolva kiemelte: igen, határozottan képesek”. Rámutatott arra is, hogy a határellenőrzés alapvető kultúravédelmi kérdés is, hiszen „ha meg akarjuk védeni az országainkat és a képviseleti kormányzást, amely megőrzi hagyományainkat, jogrendszerünket és életmódunkat, akkor határozottan ki kell mondanunk, hogy ez az a vonal, amit nem szabad átlépni”.
Yonatan Jakubowicz az izraeli tapasztalatokat prezentációban mutatta be, és cáfolta azt a tévhitet, hogy kizárólag a műszaki határzár állította volna meg az Egyiptom felőli illegális belépéseket. Az ügyvezető igazgató részletesen ismertette, hogy 2012 júniusában a kerítés negyede még meg sem épült, így a valódi áttörést a Kneszet által elfogadott illegális határátlépés elleni törvény hozta el, amely kötelező adminisztratív őrizetet írt elő. A szakértő kiemelte, hogy a szigorú jogszabály hatására „a döntéshozók meglepetésére a számok szó szerint egyik napról a másikra lecsökkentek”.
Yonatan Jakubowicz elmondta, hogy bár a bírósági döntések egymás után semmisítették meg a szigorító törvényeket és a munkáltatói letéti rendszert, a kormányzati intézkedések hatására az Izraelben tartózkodó illegális bevándorlók több mint 70 százaléka mégis önként elhagyta az országot. Az izraeli szakértő a panel fő kérdése kapcsán hangsúlyozta: „A demokráciák képesek és kötelesek ellenőrizni a migrációt, és ezt hatékonyan meg is tudják tenni. Izrael bebizonyította, hogy ez megtehető. Csupán lakossági és politikai akaratra van szükség, még akkor is, ha a bíróságok vagy a nemzetközi egyezmények jelentősen megnehezítik azt”.
Nicolas Pouvreau-Monti a schengeni övezet működési zavaraira és a bíróságok által túlzottan kiterjesztett menedékjogra hívta fel a figyelmet. Rámutatott, hogy a schengeni szabályozás lehetővé teszi „a személyek ellenőrzésének teljes hiányát – állampolgárságuktól függetlenül –, amikor átlépik a belső határokat”. Emiatt a tagállamok közötti szabad mozgás tömeges másodlagos migrációt okoz, a spanyol kormány félmilliós illegális migráns-amnesztiája pedig tovább ront a helyzeten, hiszen „ilyen keretek között a migráció feletti demokratikus ellenőrzés egyszerűen teljesen megsemmisül”.
A szakértő kifejtette, hogy a Genfi Egyezmény és a New York-i Jegyzőkönyv bírósági jogértelmezései miatt ma már teljes országos vagy társadalmi csoportok – például a gázai palesztinok, a szomáliai vagy az afgán nők – kaphatnak alanyi jogon menedéket. Nicolas Pouvreau-Monti elmondta, hogy szervezetük becslései szerint „jelenleg világszerte mintegy 590 millió olyan ember él, aki megfelel azoknak a kritériumoknak, amelyek alapján Franciaországban menedékjogot kaphatnának”. Mivel a menedékjognak nincsenek számbeli korlátai vagy kvótái, az európai demokráciák teljesen elveszítik a kontrollt a belépők száma és összetétele felett – fogalmazott.
Az egyensúly az integráció és a kiutasítás között elnevezésű, második panel résztvevői: Nayla Rush, a Center for Immigration Studies (CIS) vezető kutatója, Marsai Viktor, Mark Krikorian, a CIS ügyvezető igazgatója, valamint Pawel Styrna, a Federation for American Immigration Reform nemzetközi ügyekért felelős igazgatója az integrációs intézkedések és a kiutasítási politikák közötti kényes egyensúlyi helyzeteket elemezték.
Mark Krikorian prezentációjában az Egyesült Államok szemszögéből beszélt a témáról és az illegális migráció léptékét illetően ismertette, hogy a CIS becslése szerint júliusban mintegy 13,5 millió illegális bevándorló élt az Egyesült Államokban. Bár egyes bírálók és megszólalók 30 milliós vagy akár 107 milliós tömegről beszélnek, a szakértő ezt irreálisnak és megalapozatlannak nevezte. Rámutatott, hogy bár a 13,5 milliós szám is jelentős, ez még egy kezelhető méretű probléma, amelyet a kiutasítás és az integráció megfelelő keverékével meg lehet oldani.
Mark Krikorian előadásában rávilágított arra is, hogy az illegális népesség mérete folyamatosan változik a természetes elvándorlás miatt. Adatai szerint a Trump-adminisztráció első másfél évében ez a népesség mintegy 2,3 millió fővel, azaz körülbelül 15 százalékkal csökkent, ami jelentős részben az úgynevezett önkéntes hazatérésből adódott.
Lehetséges megoldásként Mark Krikorian egy új egyensúly kialakítását javasolta a határvédelem és a legalizáció között. A hatósági intézkedések terén a testpáncélos, fegyveres elfogások mellett a munkahelyi bürokratikus bér- és nyilvántartási ellenőrzések szigorítását szorgalmazta. Az általános amnesztia helyett pedig kizárólag szűk, célzott csoportos legalizációkat tart elképzelhetőnek határozott jogszabályi szigorításokért cserébe. Példaként az ideiglenes védett státuszt (Temporary Protected Status – TPS) említette, felhívva a figyelemét arra az ellentmondásra, hogy: „Semmi sem annyira állandó, mint egy ideiglenes státusz”. Javaslata szerint a Biden-adminisztráció előtti TPS-tulajdonosok zöldkártyát kaphatnának, de csak akkor, ha cserébe végleg megszüntetik az ideiglenes védelmet adó törvényt, és örökre elveszik az elnöktől azt a jogot, hogy saját döntése alapján munkavállalási engedélyeket adjon.
Pawel Styrna rámutatott, hogy a bevándorlásról szóló közbeszédben a kultúra felemlegetése sokakból szorongást vált ki, mivel a politikai ellenfelek ezt gyakran azonnal rasszizmusnak mondják. Bár a pénzügyi hatások, az amnesztiák és a nemzetbiztonság naponta napirenden vannak, a kultúra megőrzése a legkritikusabb tényező. Pawel Styrna szerint a Nyugat nem egy üres lap, és a kultúra sem csupán „társadalmi konstrukció”. A nyugati civilizáció évezredes alapokon nyugszik.
A szakértő arra figyelmeztetett, hogy mind az Egyesült Államokban, mind Európában a bevándorlók jelentős része nem nyugati kultúrkörből érkezik. Ők nem hagyják a kultúrájukat „a kabáttal együtt a fogason”, tette hozzá, sőt, gyakran a második generációs fiatalok még jobban ragaszkodnak szüleik eredeti identitásához a fogadó kultúrával szemben.
Pawel Styrna hangsúlyozta, hogy a nyitott határok lobbija által szorgalmazott „határok és nemzetek nélküli világ” nem új keletű elképzelés. „A kérdés az, hogy mi ezt akarjuk-e? Erre a kérdésre mindenkinek a saját szíve szerint kell válaszolnia, és ennek megfelelően kell cselekednünk”, figyelmeztetve a cselekvés szükségességére, ugyanis „meg kell értenünk, hogy 11 óra 59 percnél járunk. Nagyon közel vagyunk a 12 órához” – zárta előadását a szakértő.
Marsai Viktor azt emelte ki, hogy az elmúlt években alapvető szemléletváltás történt az európai integráció és a migráció megítélését tekintve. Közel egy évtizedes tagadást és halogatást követően a vita fókuszába ma már nyíltan az integráció problémái, valamint az elutasított menedékkérők visszaküldése és deportálása került. Marsai Viktor hangsúlyozta, hogy a probléma nem csupán az illegális migrációt érinti, hanem a legális bevándorlási folyamatokra is kiterjed.
Az európai integrációs modell nehézségeit jól szemlélteti, hogy a bevándorlók és a befogadó társadalmak foglalkoztatási rátája között általában 20 százalékpontos eltérés figyelhető meg előbbiek kárára. Franciaországban ez a szakadék 25 százalékos, míg Németországban a gyermekes nők esetében eléri a 28 százalékot, ahol a hasonló kategóriájú német lakosság 88 százalékos foglalkoztatottságával szemben a bevándorlók körében ez az arány mindössze 60 százalékos. Az elmúlt 15 évben a menedékkérelmek elismerési aránya 25 százalék és 45 százalék között mozgott, azonban az elutasított kérelmezők mindössze 20 százalékát küldték vissza ténylegesen.
Ennek következtében az EU-ban tartózkodó illegális lakosság létszáma a hivatalos becslések szerinti 900 ezer és 3,2 millió fő közötti tartománynál jóval magasabb, valójában 5 és 10 millió fő között lehet, amit jól szemléltet, hogy egyetlen spanyolországi legalizációs kampány során 1,2 millió illegális bevándorló jelenléte derült ki. „Bárki, akinek sikerül bejutnia az Európai Unió területére, összességében 80-85 százalék valószínűséggel örökre velünk marad” – hívta fel a figyelmet Marsai Viktor.
A visszaküldési rendszer szigorítására kidolgozott új uniós Visszaküldési Rendelet a korábbi irányelvekkel szemben magasabb szintű jogi lépésként jelenik meg, amelyet a jogvédő szervezetek nyíltan az EU deportálási csomagjaként bírálnak. Az új szabályozás kötelezővé teszi a kiutasítási határozatok tagállamok közötti kölcsönös elismerését, megszüntetve azt a gyakorlatot, hogy az elutasított kérelmezők másik országba áttelepülve új eljárást indítsanak. Emellett az új jogi keret lehetővé teszi külső visszatérési központok létesítését harmadik országokkal kötött kétoldalú megállapodások alapján, és eltörli a célországhoz fűződő szoros személyes vagy családi kötődés korábbi feltételét.
Az őrizet időtartama akár 30 hónapra is meghosszabbítható, a hatóságok pedig kiterjesztett jogköröket kapnak a kérelmezők mobiltelefonjainak átvizsgálására és a lakóhelyeik ellenőrzésére. A folyamatot támogatja a biztonságos származási országokat tartalmazó listája, ahol a kérelmeket egy hónapon belüli gyorsított eljárásban bírálják el, valamint a biztonságos harmadik ország elve, amely Szerbia esetében elméletileg szinte nullára csökkentené a Magyarországon menedékjogot kapók számát.
Marsai Viktor aggályát fejezte ki a végrehajtás gyakorlati sikerével kapcsolatban, rámutatva, hogy a kiutasított személyek tényleges átvétele végső soron a harmadik országok együttműködési hajlandóságán múlik. Bár Észak-Európában – például Svédország és Finnország esetében – már megjelentek a vízumkorlátozásokat és a fejlesztési támogatások felfüggesztését alkalmazó nyomásgyakorlási eszközök a nem együttműködő származási országokkal szemben, az uniós struktúrákon belüli erős humanitárius szemlélet továbbra is lassítja a határozott fellépést. Marsai Viktor zárógondolatában kifejtette, hogy bár a jogszabályi irány szigorodó és egyértelmű, a jövő kulcskérdése az marad, hogy az Európai Unió képes-e átlépni az elvi szabályzó álláspontból egy gyakorlatban is működőképes megközelítésbe a döntések végrehajtása során.
Szöveg: Sallai Zsófia
Fotó: Szilágyi Dénes