Újságíróként sokféle témáról beszélget az ember, és általában már a következő interjún jár az esze, amikor az előzőt lezárja. Van azonban, amikor egy-egy mondat még napokkal később is ott motoszkál benne. Legutóbb két beszélgetés alkalmával is ilyen érzésem támadt.
Bíró Tiborral a magyarországi vízhelyzetről beszélgetve nehéz volt túllépnem azon a sokkolónak is nevezhető adaton, hogy a Tisza völgyében az elmúlt öt évben összesen több mint 900 milliméternyi csapadék hiányzott. Ez nagyjából másfél év teljes magyarországi csapadékmennyisége. Még ennél is elgondolkodtatóbb volt azt hallani, hogy a szakemberek olyan alacsony dunai vízhozamokat tapasztaltak az elmúlt időszakban, amelyekkel a klímamodellek alapján korábban 2040 környékén számoltak.
Valahol itt kapcsolódott össze számomra ez a beszélgetés a Kis Norberttel készült interjúval, aki szintén az időről beszélt. Pontosabban arról, hogy egyre kevesebb van belőle. Szerinte már nem évtizedes léptékről beszélünk: a környezeti folyamatok felgyorsultak, miközben nekünk rövid idő alatt kellene alkalmazkodnunk hozzájuk. A két interjú készítése közben számomra éppen ez vált a legfontosabb közös ponttá: a világ körülöttünk sokkal gyorsabban változik, mint amilyen tempóban mi változtatunk a gondolkodásunkon.
A fenntarthatóság pedig valójában nem egyetlen ügy. Nem csak az aszályról, az energiáról, a mezőgazdaságról vagy a mesterséges intelligenciáról szól. Sokkal inkább arról, hogy ezek a kérdések már nem választhatók el egymástól – és tőlünk sem.
Bíró Tibor szerint a magyar vízgazdálkodásnak sem évtizedekben, hanem években kell gondolkodnia. Kis Norbert pedig úgy fogalmazott: rövid távon az életminőségünk, hosszabb távon a biztonságunk a tét. Ez a két gondolat jól mutatja, hogy a jövő, amiről évtizedek óta beszélgetünk, megérkezett. Most már elsősorban csak rajtunk múlik, hogyan alkalmazkodunk hozzá.
Szilágyi Dénes főszerkesztő
A Bonum Publicum legújabb száma IDE KATTINTVA érhető el.
