A Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Nemzeti Filozófia Központja egész napos tudományos konferenciát szervezett október 21-én az NKE Széchenyi Dísztermében, ahol résztvevők a filozófia, a teológia, az építőművészet és a kortárs társadalmi kérdések találkozási pontjait elemezték.
Boros János egyetemi tanár, a Nemzeti Filozófiaközpont vezetője köszöntőjében felidézte, hogy az 1990-es évek elejétől egy pécsi kezdeményezésből indult el a Fiatal filozófusok elnevezésű konferenciasorozat, amely köré fokozatosan egy nyugati tradíciókra építő filozófiai iskola bontakozott ki. Boros János a filozófiai gondolkodás állandó és elengedhetetlen jelenlétére hívta fel a hallgatóság figyelmét, hangsúlyozva, hogy míg a szaktudás és a technológiai fejlesztések rendkívül hatékony eszközöket adnak az ember kezébe, addig „a filozófia nem más, mint magával a gondolkodáson való gondolkodás”. Boros János rávilágított arra is, hogy az emberiség több százezer éves történetéhez mérten a rendszerezett filozófiai gondolkodás csupán kétezer éves múlttal rendelkezik, így ez a tudományág jelenleg is egy fiatal, formálódó és nagy jövő előtt álló szellemi vállalkozás.
Maróth Miklós egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja plenáris előadásában a görög filozófia keresztény teológiában betöltött szerepéről értekezett a Vallás és filozófia Bizáncban című előadásában. „A kereszténység Róma terméke” – fogalmazott a klasszika-filológus, hozzátéve, hogy „ez volt az egyetlen nemzetközi vallás, ami behálózta az egész Római Birodalmat”. A korai kereszténység a Palesztinából származó újszövetségi hitet a görög filozófia eszközeivel fogalmazta meg újra, megteremtve ezzel a Római Birodalom egészét átható, egyetemes keresztény kultúrát.
Maróth Miklós felvázolta, hogy a keresztény közösség kezdetben egy egymást segítő, szolidáris erkölcsi közösségként működött, majd Nagy Konstantin 313-as ediktuma és a 325-ös nikaiai zsinat egységesítési törekvései nyomán, a krisztológiai viták tisztázásával „egy jobbára erkölcsi közösségből egy jobbára doktrinális közösségé vált”. A krisztológiai viták során a korai teológusok és egyházatyák Arisztotelész logikai és metafizikai munkáiból, valamint a sztoikus etikai hagyományból merítettek fogalmakat Krisztus isteni és emberi természetének tisztázására. Olyan központi fogalmakat emeltek át a görög filozófiából, mint az ouszia (szubsztancia/lényeg), a konkrét megvalósulást jelentő hüposztaszisz, vagy a személy fizikai és akarati dimenzióit kifejező proszópon.
Maróth Miklós beszélt a szubsztancia jelentéséről. E szerint legfőképpen azt nevezzük annak, ami nem állítható egy bizonyos alanyról, és nincs is egy bizonyos alanyban, mint például egy bizonyos ember vagy egy bizonyos ló. Másodlagos szubsztanciának nevezzük, amelyekben mint fajokban vannak meg az úgynevezett elsődleges szubsztanciák, valamint e fajok nemei. Így például az ember mint faj, és az élőlény mint nem, másodlagos szubsztanciák.
Hogyan egyesül az általános ember az Igével? – tette fel a kérdést a professzor. Az általános embert csak eszünk segítségével, következtetéseink révén érhetjük el. Ez kétségeket vet fel az egyesülés és a megjelenés értelmezésekor. Maróth Miklós példaként hozta Jahja ibn Adi monofizita teológust, aki Arisztotelész De Anima című művében kifejtetett gondolataira támaszkodva az értelem és a megértett dolog egyesülésére hivatkozik. „Ha ebbe a példába belegondolunk, akkor csakis arra az eredményre juthatunk, hogy az anyagtalan általános emberi természet egyesült az anyagtalan isteni Igével, és ennek az egyesülésnek az eredménye megjelent a húsban, azaz, a szavak föntebb kifejtett, csak Krisztusra vonatkoztatható jelentése szerint egyesült a hússal” – magyarázta Maróth Miklós.
A professzor részletesen bemutatta, hogy a megtestesülés titkát az egyházatyák az ókori fizika keveredési elméleteinek azonosságaival igyekeztek megmagyarázni, megkülönböztetve az egyszerű összetételt jelentő kompozíciót, az összetevők tulajdonságait megváltoztató mixiszt, valamint a kriszisz elméletét, amelyben az anyagi és a fizikain túli valóság úgy hatol át teljesen egymáson, hogy mindkettő megőrzi a sajátos tulajdonságait. A professzor rámutatott a Nesztóriusz konstantinápolyi pátriárka körül kibontakozott vitákra és a 451-es khalkédóni zsinat döntéseire. A zsinat atyái I. Nagy Szent Leo pápa levele alapján lényegében ugyanazt a megfogalmazást fogadták el Krisztus két természetéről és egyetlen személyéről, mint amit Nesztóriusz is tanított, ám a politikai és fogalmi félreértések miatt őt mégis elítélték, aminek követekeztében a keleti keresztény egyházak elszakadtak az egyetemes, birodalmi egyháztól. Maróth Miklós elemzésében felhívta a figyelmet a realista és az instrumentalista elméleti modellek közötti alapvető különbségre, kifejtve, hogy az egyháztörténeti tanbeli szakadások azért következtek be, mert a teológusok a magyarázatul szolgáló filozófiai modelleket abszolutizálták, és magával a valósággal azonosították – fejtette ki. Maróth Miklós rámutatott: „Mára már világosan látszik, hogy mindegyik egyház ugyanazt az egyetlen igazságot akarta kifejezni. Krisztusban az ember és Isten szövetséget alkotott egy személyben.”
Turi Attila egyetemi tanár, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke az idea építőművészetben való megjelenéséről beszélt, aki szerint az építész „lényege összekötni az eget a földdel. Az egyik kezünkkel a megfoghatatlant, a felhő fölé nyúlva keressük, a másik kezünkkel pedig a sárban vagyunk” – fogalmazott. Az alkotómunka alázatát hangsúlyozva kijelentette: „Isten műhelyének inasai vagyunk: mi csak inasok vagyunk, mi nem teremtünk, de hozzá hasonlatosak vagyunk”. Turi Attila előadásában az egy évszázaddal ezelőtt született modern építészet Le Corbusier-féle öt alaptételét és ipari formavilágát állította szembe az organikus építészet helyszínhez, szellemiséghez és hagyományhoz illeszkedő szemléletével.
Az MMA elnöke részletesen bemutatta Makovecz Imre az 1992-es sevillai világkiállításra tervezett magyar pavilonját, amelynek maga Turi Attika is kivitelező építésze volt. Mint mondta, a héttornyú, lefelé fordított hajót formázó építmény kettéhasított tere és az üvegpadló alatt felderengő tölgyfagyökerek egyszerre szimbolizálták a Kárpát-medence keleti nomád és nyugati városépítő hagyományait, valamint a tudatos és a tudattalan szféra közötti határt. „Rálátás kell az építészetre. Az életünk nem »praktikus«. A természethez való viszonyunkat is megelőzi egy ősi állapot. Ez az ősi állapot az elhagyott »égi« város. Ezt keressük a természetben, testünk »templomában«, erről álmodunk. Ide kéredzkedünk föl. Az emlékek, az analógiák, a hasonlóságok mögött romlatlan eredetünk és jövőnk képei állnak. Ezt kell az építészetnek megvalósítani körülöttünk” – világított rá az építészet küldetésére Turi Attila Makovecz Imre gondolatait idézve.
Az MMA elnöke megosztotta a hallgatósággal III. Károly brit király (akkori walesi herceg) 1992-ben tett látogatását a magyar pavilonban és az arról tett elismerését is: „Úgy érzem, a pavilon a józan gondolkodás őrtornya egy materialista és középszerű világ örvényében. A pavilon a hit, az összhang és mindenekelőtt az igaz humanitás szimbóluma. A legemlékezetesebb számomra a fa illata, a toronyban a faszerkezet pusztán hagyott csodálatos látványa volt” – elevenítette fel II. Károly szavait. Az elv és a fizikai forma összekapcsolására Turi Attila példaként hozta a Piliscsabán lévő Országos Széchenyi Könyvtár Archivális Tárának tervezését, amelyet a szigorú szabályok szerint az atombomba hatótávolságán kívül, legalább 30 kilométeres távolságban, négyméteres, tankokat is megállítani képes falakkal kellett kiképezni. Bemutatta, hogy miként vált a „könyv” mint gondolati rendszer az épület szervezőelvévé: a kivágott fából papír, a papírból nyomtatott tudás lesz, amely végül visszatér egy mesterségesen védett szentélybe, amit a gerinc bejáratánál egy felnagyított levél erezetének lenyomata szimbolizál – fogalmazott.
Nagy Endre egyetemi tanár, a Semmelweis Egyetem oktatója Martin Heidegger Hölderlin-interpretációit mutatta be. Előadása felvezetésében Michel Foucault A tudás archeológiája című művének öninterjújára hivatkozva tette fel a kérdést: honnan beszél az értelmező, melyik az a pozíció, ami meghatározza az interpretációt? Nagy Endre ennek kapcsán módszertani alapként Polányi Mihály tudáselméletét vette alapul, megkülönböztetve a világosan kimondott, nyílt tudást a hallgatólagos tudásrétegektől, amelyek észrevétlenül, gyermekkortól kezdve határozzák meg, hogy a világot okozati vagy mágikus szemüvegen keresztül szemléljük-e. Ezt kiegészítve Hegel és Foucault elméleteivel felhívta a figyelmet arra, hogy a tudományos és filozófiai vizsgálódásokat gyakran külső érdekek és előre elfogadott gondolati keretek irányítják.
Nagy Endre kifejtette, hogy Heidegger egy sajátos lételméleti és léttörténeti előfeltevésből, a létfelejtés keretéből, indult ki Hölderlin költészetének elemzésekor, különösen a Kenyér és bor című elégia hetedik versszakának sorait vizsgálva. Az előadó rávilágított, hogy Heidegger ezzel a megközelítéssel a költő szövegeit egy kötött filozófiai keretrendszer alá rendelte, figyelmen kívül hagyva más lehetséges nézőpontokat.
Az egész napos eseményen további részében előadások hangzottak el a faktikus emberi lét és a keresztyén vallási tapasztalat hermeneutikájáról Heidegger korai fakticitásanalitikája alapján, az Odüsszeia film filozófiai vetületeiről, a születés és a halál aszimmetriájáról, valamint az antik időfogalmak kortárs filozófiai értelmezéseiről.
Szó esett továbbá az emberi természet antrozoológiai vizsgálatáról, az „ez a mondat hamis” problematikájáról és a kéz kritikájáról. A kutatók bemutatták a zenei és az érzelmi nevelés filozófiáját, a libertárius paternalizmust, valamint a hibrid intelligencia döntési architektúráit, és terítékre került a szeretet filozófiája, a vizuális jelek jogi jelentéssé válása, a színészi alkotói állapot, illetve Nyikolaj Bergyajev orosz filozófus és teológus személy- és közösségfelfogása is.
Szöveg: Sallai Zsófia
Fotó: Szilágyi Dénes
