Képes lesz-e megvédeni magát Európa, ha Amerika csökkenti katonái számát a kontinensen? Lesz-e önálló európai haderő? És miért nincs védelmi integráció az EU-ban? Gyarmati István biztonságpolitikai szakértő tartott előadást a Ludovikán.
A Ki védi Európát: az Európai Unió védelmi autonómiájának helyzete című előadássorozat első előadását rendezte a Nemzetközi és Európai Szakkollégiuma október 14-én Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Zrínyi Teremében. Az Államtudományi és Nemzetközi Tanulmányok Karának (ÁNTK) tehetséggondozó szakmai műhelye előadónak Gyarmati István volt diplomatát, a Magyar Atlanti Tanács főtitkárát kérte fel.
A biztonság ára: Hogyan formálták a transzatlanti kapcsolatok az európai biztonsági gondolkodást című nyitóelőadás központi témája az volt, hogy az európai biztonsági gondolkodást a kezdetektől dominálta az a tényező, hogy Európa biztonságát igazából az Egyesült Államok katonai jelenléte és nukleáris elrettentő képessége garantálja. Ez egy olyan adottság, amelyet a II. világháború után a hidegháború realitásai váltottak ki, de amely a Szovjetunió, vagyis az addigi valós fenyegetés eltűnése után is megmaradt, és egyfajta intézményesült függőséggé vált.
A jelenkori helyzet az, hogy az Egyesült Államok csapatainak részleges kivonását tervezi Európából, „de ez nem tragédia” – vélekedett Gyarmati István, aki szerint Európa nagyjából készen áll arra, hogy megvédje magát. Európa katonai megerősítésében nagy szerepet játszhat a jövőben a háborúban megedződött, felszerelt és nagy létszámú ukrán hadsereg, amely Ukrajna esetleges EU- és/vagy NATO-tagságával a kontinens legerősebb hadserege lehet, ezért szerepe nemcsak most, az ukrajnai háború összefüggésében fontos, de a háború utáni helyzetben is az lesz.
A szakértő azt mondta, hogy Európának ki kell használnia ezt a helyzetet, az amerikai kivonulást önmaga megerősítésére kell felhasználnia, az amerikai jelenlétből (a nukleáris elrettentés mellett) a további hatékony működéshez két elemnek azonban feltétlenül meg kell maradnia a kontinensen: az egyik az amerikai hírszerzési-információs segítségnyújtás, a másik az amerikai parancsnoki hierarchia, vezényleti rend.
Gyarmati István sietett eloszlatni azt a tévképzetet, amely szerint a NATO-t Amerika tartja fenn – mint mondta, az amerikaiak hozzájárulása Európa védelméhez ugyan nélkülözhetetlen, de az, hogy a NATO kiadásainak nagy részét Amerika állja, nem igaz, ráadásul teljes, 1000 milliárdos katonai költségvetésének csak kis hányadát, mintegy 150 milliárd dollárt költ Európa védelmére – az amerikai súlypontokat jól jelzi a tény, hogy szerte a világon 720 amerikai katonai támaszpont létezik, de ebből csupán 20 található Európában.
Az amerikai biztonság érdek szempontjából a legfontosabb terület ma a csendes-óceáni térség, konkrétan Kína, Európa csak a második – folytatta a gondolatmenetet az előadó, hozzátéve, hogy Kína katonailag nem versenytársa Amerikának, „nem tud nagyhatalom lenni, de nem is akar, a saját régiójában akar domináns lenni, Kína csupán regionális katonai hatalom”, amely a gazdaság és a kereskedelem terén lett az Egyesült Államok globális vetélytársa.
Arra a kérdésre, hogy Európában mikor jelent meg a közös európai haderő létesítésének gondolata, Gyarmati István azt válaszolta, hogy a II. világháború után a franciák tettek erre egy javaslatot, de a védelempolitika más, mint a gazdaság, mert „míg a gazdaság kikényszeríti a megoldásokat, a globalizáció hatásai miatt az európai integráció szükségszerűség, addig a katonai-védelmi szektorban nincs ilyen kényszer”, vagyis az integrációt mindig a gazdaság generálja, az államok azonban nem szeretnek lemondani a védelem jogáról, ezért a közös katonai projekt már egy nehéz ügy. Mivel az 1990-es évekre a fő fenyegetés, a Szovjetunió eltűnt, biztonságpolitikai integrációra nem volt szükség Európában, a délszláv válságok ugyan kihívást jelentettek, de nem volt kényszer arra, hogy szorosabb katonai együttműködés legyen.
Az elmúlt években merült ez fel újra, miután ismét megjelent az orosz fenyegetés, de ennek helyes módja a biztonságpolitikai szakértő szerint az lenne, ha a NATO-n belül hoznának létre európai képességeket. „Az európai hadseregre nem kell törekedni, mert van NATO, vagyis a közös európai hadsereg leginkább egy politikai szlogen” – fogalmazott, hozzátéve: európai védelmi autonómiára akkor van szükség, ha egy helyzetben elrettentés kell, de nincs a projekt mögött amerikai érdek, de alapesetben az EU-nak nincs más dolga, mint finanszírozni a NATO műveleteket.
A NATO fontos projekt az Egyesült Államok számára is, hiszen „természetes szövetségese Európa, nincs más, aki így tudna segíteni Amerikának, és viszont” – hívta fel a figyelmet az előadó, majd leszögezte: hosszabb távon meg fognak maradni az amerikai biztonsági garanciák, de a kapcsolat egyre kevésbé lesz szoros Amerika és Európa között. Az előadó szerint ha az amerikai félidős kongresszusi választáson az előrejelzéseknek megfelelő demokratapárti győzelem lesz, az új helyzetet teremthet, de egy esetleges
JD Vance-elnökség sem fog radikálisan más viszonyt hozni az EU-val, bár a Trump-féle csapongó kommunikációnak vélhetően vége lesz.
Gyarmati István felhívta a figyelmet arra, hogy Amerika három fronton is tevékenykedik, de nem túl nagy sikerrel: Ukrajna esetében Washington jelenleg éppen hírszerzési információkat von meg az ukrán hadseregtől, ezért van az, hogy az oroszok akadály nélkül bombázzák Kijevet; Irán kapcsán egy nehéz helyzet állt elő, győzelem nélkül kivonulni nem lehet, de katonai győzelmet aratni csak egy nagy hadsereg beavatkozásával lehetne, ezért egy tartós tűzszünet várható; míg Kína egy erősödő hatalom, amely Tajvan ügyét el akarja dönteni.
Európa jövőjével kapcsolatban a meghívott előadó elmondta: az EU-nak nem kell versengeni Kínával és Amerikával, a harmadik erőközpont helye is jó pozíció, sőt, a mérleg nyelve éppen Európa lehet, és ha Brüsszelnek sikerülne gazdasági megállapodásokat kötnie Pekinggel, akkor a helyzete jelentősen megerősödne.
Ki lehet az EU jövőbeli vezetője? – tette fel az utolsó kérdést a beszélgetés moderátora, mire Gyarmati István emlékeztetett: az EU történetében soha nem volt olyan helyzet, hogy egy erős ember kiemelkedett volna, mindig több vezető állt az entitás élén, egymást kiegészítve. Mint fogalmazott, a britek már távoztak, a francia-német páros mélyponton van (a németek gyengélkednek, a franciák meg rettegnek Marine Le Pen eljövetelétől), ezért csak egy vezetőben látja a potenciált, mégpedig az olasz kormányfő Giorgia Meloniban, indoklásul pedig Ronald Reagan híres, egykor Margaret Thatcher képességeire utaló szavait idézte: azért, mert az EU-ban most „ő a legerősebb férfi”.
Szöveg: Maráczi Tamás
Fotó: Szilágyi Dénes
