Szerbia és a NATO viharos és konfliktusos kapcsolatáról tartott előadást a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen a Belgrádi Egyetem Jugoszlávia Története Tanszékének vezetője, Aleksandar Životić.
Az NKE John Lukacs Intézete (JLI) szervezésében a Ludovika Scholars Program keretében az egyetem Oktatási Központjában tartott előadást a szerb transzatlanti szakértő, amely a szerb-NATO kapcsolatok több évtizedes eseménysorozatát vázolta fel a nagy számban megjelent hallgatók előtt.
Aleksandar Životić az előzmények felvázolásával kezdte: origónak a II. világháború befejeztét vette, majd leszögezte, hogy Jugoszlávia 1945 és 1948 között „speciális kapcsolatot ápolt a Szovjetunióval, a szovjet blokk egyik erős pillére volt”.
1948-ban a jugoszláv-szovjet konfliktus ismertté vált a szélesebb nemzetközi közvélemény előtt is, Belgrád elutasította a szovjet modellt, és ezzel a különutas politikájával légüres térbe került a nemzetközi politikai térben, míg meggyengült gazdasága a szovjet segély helyett amerikai támogatást kezdett keresni. Az 1950-es évek elejére a kínai polgárháború kimenetele és kirobbant koreai háború fejleményei új geopolitikai helyzetet teremtettek, Jugoszlávia a Nyugat felé kezdett orientálódni.
Aleksandar Životić elmondta, a jugoszláv diplomaták 1951-ben amerikai katonai vezetőkkel tárgyaltak, elsősorban a katonai együttműködésről, ennek kézzelfogható eredménye volt, hogy 1952 és 1957 között nyugati katonai és gazdasági segélyek érkeztek a balkáni államba, nevesül harcászati eszközök, illetve élelmiszer-szállítmányok. Később már szóba került a NATO-csatlakozás előkészítése, a katonai szövetségbe való esetleges szerb integráció is, az 1952-ben kezdődő török-szerb tárgyalások egy évvel később meghozták gyümölcsüket, megszületett a török-görög-szerb egyezmény a katonai együttműködésről, az úgynevezett Balkáni Megállapodás.
Az előadó szerint a Nyugat számára a jugoszláv integráció operációs teret biztosított volna a szovjet befolyási övezet határán, Jugoszlávia egyfajta pufferzónát alkothatott volna a Vasfüggöny mentén a hidegháború forrósodó időszakában.
A jugoszláv-szovjet kapcsolatok normalizálódása Sztálin halála után vált lehetségessé, de Jugoszlávia nem csatlakozott a Varsói Szerződéshez, ugyanakkor a NATO-val is csak a partnerségig jutott, ugyanis Belgrád a semlegesség elvét választotta sajátjának.
A szerb-NATO kapcsolatok szorosan összefüggésben állnak Jugoszlávia felbomlásával: 1991-ben Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét, egy évvel később pedig ugyanezt tette Macedónia és Bosznia-Hercegovina is – utóbbi esetében a boszniai szerb erők azonban támadásba lendültek, és véres összetűzések árán foglaltak vissza területeket a szerb fennhatóság alá.
A NATO ekkor szólalt meg először a balkáni háború ügyében: azt kérte, hogy a szembenálló felek engedjék be a területre az ENSZ békefenntartó katonáit. Másrészt, 1992 novemberében a tengeri embargóról szóló ENSZ biztonsági tanácsi határozat érvényesítése, a tengeri utak ellenőrzése érdekében NATO-egységek érkeztek az Adriára, Montenegró vizeinél monitoroztak a hajóik, a nemzetközi vizeken ellenőrizték a Jugoszlávia felé tartó szállítmányokat. 1993 és 1996 között a NATO tengeri blokád alatt tartotta Jugoszlávia partjait, míg 1992-től a NATO gépei légtérzárat vezettek be az ország fölött az ENSZ BT 781-es határozata alapján, a no-fly zónákba nem lehetett berepülni.
A szerb szakértő felhívta a figyelmet, hogy 1994 februárjától a NATO részvétele egyre erősebb lett a térségben, sőt, bekövetkezett a NATO történetének első aktív katonai összetűzése is: Banja Luka fölött négy szerb vadászgépet lőttek le, majd később, 1995-ben a boszniai szerb erők rakétával leszedtek egy amerikai NATO-gépet. Az utolsó szikrát 1995 júliusában a boszniai szerb erők Srebrenica elleni támadása adta, a NATO katonai beavatkozás mellett döntött, majd amikor augusztus végén a boszniai szerb erők a szarajevói piacot bombázták le, a NATO ténylegesen megkezdte a boszniai szerb erők célzott bombázását.
A boszniai háborút végül a Daytoni egyezmény zárta le 1995 novemberében, a megegyezés része lett, hogy a NATO 60 ezer katonát biztosít az IFOR-erők keretében a régió biztonságának garantálására.
Mégis, 1998-ban a balkáni konfliktus újra berobbant: a koszovói háborúban a szerb (jugoszláv) hadsereg és rendőrség brutálisan lépett fel a koszovói albán kisebbséggel szemben, emiatt a NATO újabb beavatkozásra szánta el magát: március és június között a NATO bombázta a jugoszláv erőket, mégpedig úgy, hogy az Egyesült Államok a biztonsági tanácsbeli orosz és kínai vétótól félve nem kért ENSZ-felhatalmazást a támadásra, ráadásul a szövetségesek megkérdezése nélkül döntött. A NATO feltétele a légitámadások leállítására az volt, hogy a szerb erőket vonják ki Koszovóból, illetve a helyzet stabilizálását a NATO-vezette KFOR-erők, illetve az ENSZ-békefenntartók ottani állomásoztatása oldja meg.
„Szerbia esetleges NATO-tagságának megítélése problematikus a szerb lakosság körében: a NATO-bombázások miatt a szerb társadalom többsége szkeptikus a NATO iránt, ugyanakkor állami szinten kiválóak az intézményi kapcsolatok Szerbia és a NATO között” – magyarázta Aleksandar Životić, hozzátéve, hogy az elmúlt negyedszázadban jelentős közeledés történt a két entitás között: 2003-ban Szerbia és Montenegró jelentkezett a NATO Békepartnerségi Programjába, 2006-ban felvették őket, 2011-ben a NATO Egyéni Partnerségi Akcióterv nevű együttműködésével indult meg egyeztetés, amelyet 2015-ben megállapodás követett, aztán Szerbia NATO-képőviseletén katonai képviseleti iroda nyílt, majd 2026-ban Borovac-nál 600 szerb katona részvételével megrendezték az első közös szerb-NATO hadgyakorlatot.
A szerb szakértő előadása végén kérdésre válaszolva elmondta: Szerbiában az 1990-es években nem volt erős az orosz befolyás, az utóbbi 5-10 évben azonban ez érzékelhetően megváltozott, különösen a médiában, és leginkább a közösségi média felületein nagyon észrevehető az oroszbarát tartalmak elszaporodása.
Szöveg: Maráczi Tamás
Fotó: Mészáros Márk Benjámin