Milyen szerepet játszott a nyugati szövetségi rendszerekhez való csatlakozás ambíciója az 1990-es rendszerváltás folyamatában? Ennek megvitatására adott keretet az Antall-kormány több egykori prominense számára a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) John Lukacs Intézete (JLI) és a Magyar Atlanti Tanács közös (MAT) konferenciája október 8-án az egyetem. John Lukacs Társalgójában.
A rendszerváltás és a transzatlanti gondolat című esemény házigazdája, Prőhle Gergely köszöntőjében felhívta a figyelmet, hogy a jelenkori választások győztesei szeretik új kezdetnek aposztrofálni hatalomra jutásukat („fülkeforradalom” vagy „rendszerváltás”), de ez nem méltányos az 1990-ben bekövetkezett igazi rendszerváltással, amikor is azzal, hogy az egyik szövetségi rendszerből átkerültünk a másikba, egy igazi minőségi váltás zajlott le Magyarországon.
Az NKE JLI programigazgatója, a Magyar Atlanti Tanács elnöke, illetve a Habsburg Ottó Alapítvány igazgatója üdvözölte a teremben megjelenteket, köztük az akkori rendszerváltás több tanúját, és Antall József politikai hagyatékát méltatva konstatálta: a néhai miniszterelnök munkája nélkül ez a folyamat elképzelhetetlen lett volna.
A nyitóelőadást az első szabadon választott kormány vezetőjének fia, Antall György ügyvéd tartotta, és a téma általános felvezetéseként Antall József és a transzatlanti gondolat viszonyáról beszélt. Emlékeztetett: a rendszerváltás éveiben a transzatlanti és az euroatlanti gondolat központi és rokon kérdések voltak, hiszen a NATO és az EU létrehozásának indítékai is egykor rokonok voltak, a II. világháború utáni helyzetre reflektáltak.
Antall György felidézte, hogy a családi hagyományuk alapvetően antikommunista és antináci volt, a franciákra szkepszissel tekintettek Trianon miatt, a lengyel barátság a történelmi örökség révén magától értetődő, az angolbarátság pedig az átalakult világ okán újszerű tényező volt a köreikben. A számunkra „a Nyugatot közvetítő" magyar-német kapcsolat bonyolultságát részben az adta, hogy a német hagyomány militarista volt, és „ez vezette bele Németországot két vesztes háborúba, – Bismarck soha nem járt fronton, mégis mindig egyenruhában volt –”, másrészt a német kontinentális hagyomány mindig számolt egy orosz szövetséggel vagy az egyszerűen meghódítandó területnek tekintette, míg a magyar hagyományra egyik sem volt jellemző.
Antall József úgy vélte – idézte fel apja nézeteit a felszólaló –, az oroszok nagyhatalmi törekvései állandóak, Moszkva a Szovjetunió felbomlása után sem mondott le Kelet-Európáról, emiatt a nyugati orientáció mellett az oroszokkal is ki kell építeni egy kiegyensúlyozott kapcsolatot. Másrészt, a néhai miniszterelnök azzal is tisztában volt, hogy a magyar kisebbségek ügyét Magyarország új szövetségese, az Egyesült Államok csak az emberi jogi megközelítésen keresztül fogja megérteni és támogatni, a kisebbségi jogok felől nem.
„1945-ben Hitler, 1989-ben Sztálin öröksége omlott össze” – szögezte le beszéde végén a két totalitárius rendszer kimúlásával kapcsolatosan Antall György, aki szerint Washington illúziója az, hogy ha megegyeznek az oroszokkal, akkor minden rendben lesz, miközben Oroszország sohasem lesz a Nyugat barátja, a másik emelkedő keleti hatalom, Kína pedig nem tartja nagyra a nyugati civilizációt.
A bevezetők után kezdődő kerekasztal-beszélgetésen Jeszenszky Géza, az Antall-kormány egykori külügyminisztere, volt nagykövet azonnal leszögezte: „Én 10 éves koromtól atlantista vagyok”, apja egy angol nyelvet oktató iskolába íratta, amelyet rövidesen államosítottak, de a nyugati rádiókat hallgatva már gyerekként folyamatosan hallott a NATO megalakulásakor és tevékenységéről. „1956 üzenete a semlegesség volt, de ez később változott: a cél az lett, hogy a demokráciák közösségébe kell tartozni”, a szovjet csapatok kivonása után a magyar cél a NATO-csatlakozás lett – emlékeztetett Jeszenszky.
Csóti György, a MAT korábbi elnöke és alapító tagja, korábbi nagykövet és országgyűlési képviselő egyetértett: 1956 volt az ő nemzedékük alapélménye, de a rendszerváltás előtti években folyamatosan a transzatlanti integráció lett a nagy ideál, majd a megvalósítandó politikai cél.
Szent-Iványi Ágnes, a MAT korábbi főtitkára és alapító tagja, az Antall-kormány miniszterelnöki tanácsadó testületének tagja felidézte, ahogy néhai férjét, Szent-Iványi Domokost 1927-ben Teleki Pál küldte ki Amerikába, majd 1938-ban újra kormánymegbízottként tartózkodott Amerikában, hogy felmérje az amerikai hozzáállást egy esetleges háborús konfliktus esetére — a férje 80 oldalas anyagot készített, amelyben azt írta, hogy világégés lesz, Németország elveszíti a háborút, győztesként pedig Amerika és a Szovjetunió kerül ki.
Szent-Iványi Ágnes elmondta, hogy a MAT-ot 1992 júniusában Kodolányi Gyula, a miniszterelnöki tanácsadó testület vezetőjének ötletére alapították, az alapgondolat az volt, hogy Magyarországnak a Nyugathoz kell csatlakoznia, mert ha nem, akkor más erők játékszerévé válhat. „1999-ben, a NATO-csatlakozással megszűnt ez a vákuumhelyzet” – tette hozzá.
Varga Csaba jogfilozófus, az Antall-kormány miniszterelnöki tanácsadó testületének tagja felidézte, hogy a MAT alapításakor Granasztói György brüsszeli nagykövet jelezte, hogy a NATO egyik vezetője Európába látogat, és lehetőség lenne vele kommunikálni. Az alapítókat az is ösztönözte, hogy tudták: amit a NATO égisze alatt csinálnak, az „depolitizál”, az nem fog megosztást okozni a belpolitikai térben.
A beszélgetést moderáló Kajdi József ügyvéd, az Antall-kormány volt közigazgatási államtitkára az elhangzottakhoz hozzátette: Antall nem akarta szembeállítani az európai egység és a transzatlanti kapcsolatok gondolatait, egy 1993 szeptemberi beszédében úgy fogalmazott, hogy a kormány az európai integrációt nem tudja elképzelni a transzatlanti gondolat nélkül — vagyis a cél a párhuzamos integráció volt a NATO-ba és EU-ba.
Jeszenszky Géza felidézte, hogy még a szovjet csapatok kivonása után is törékeny maradt a közép-európai helyzet, „ha 1991 nyarán a moszkvai puccs sikerült volna, az oroszok visszajöttek volna” – fogalmazott. Magyarország végül csak az 1992-es prágai V4-csúcson jelentette be a NATO-csatlakozás ambícióját, a folyamat pedig egészen 1999-ig húzódott, a volt külügyminiszter szerint azért, mert az oroszokat meg kellett nyugtatni, hogy ez nem jelent fenyegetést számukra. A zöld jelzés a Clinton-kormányzat részéről egyébként 1993 decemberében érkezett meg, már Antall József halála után.
Csóti György szerint az euroatlanti integráció jelentőségét az is jól szemlélteti, hogy a magyar külpolitikai kapcsolatok történetében szinte példátlan módon e kérdésben mindig hatpárti egyetértés volt – a pártok közötti nézetkülönbség csak abban volt, hogy azt milyen módon érjék el. A volt MDF-es képviselő emlékeztetett, hogy Horn Gyula 1990-ban NATO-tagságot követelt, de szerinte ez provokáció volt az Egyesült Államok felé, hiszen az Antall-kormány ezt csak jóval később, a moszkvai puccs bukása után merte nyíltan kimondani.
Aktuális-e még a transzatlanti gondolat? – tette fel a moderátor a beszélgetést lezáró kérdést. Csóti György szerint ez „élőbb és megkerülhetetlenebb ügy, mint valaha”, sőt, hozzátette, „a transzatlanti biztonságnak Vancouvertől Vlagyivosztokig kellene tartania”, Oroszországnak a NATO partnerének kellene lennie, nem az ellenségének. „Ha az oroszok leveszik rólunk a bilincset, mi baráti jobbot nyújtunk nekik” – idézte Antall híres mondását a volt politikus.
Szent-Iványi Ágnes úgy vélte, az ukrajnai háború miatt a szövetségi rendszerünk felértékelődött, állást kell foglalnunk, egyúttal Európának nem szabad belesodródnia egy háborúba, nem szabad Oroszországgal ellenséges kapcsolatba keverednie, már csak Közép-Európa geopolitikai helyzete miatt sem.
Jeszenszky Géza leszögezte, hogy a transzatlanti gondolat ma is fontos, bár a geopolitikai helyzet megváltozott: míg az oroszok felrúgták a nemzetközi jogot, a saját maguk által aláírt biztonsági szerződéseket, addig az Egyesült Államok bizonytalan szövetségessé vált, szövetségesei megkérdezése nélkül indít háborút, és nagy kérdés, hogy egy megtámadott európai államot az 5. cikkely alapján a NATO (Amerika) megvédené-e. A volt külügyminiszter mindenesetre úgy vélte, hogy „az atlantizmus túl fogja élni Trumpot”, és felhívta a figyelmet John Lukacs szavaira, miszerint a magyar történelemben minden esetben katasztrofális következményei lettek annak, amikor Magyarország a Keletet választotta.
A konferencia lezárásaként Prőhle Gergely egyetértett azzal, hogy a mai biztonsági helyzet egy jóval diverzifikáltabb képet mutat, az amerikai America First-szemlélet azt sejteti, hogy ami Európában veszélyhelyzet, az Amerikában nem feltétlenül az. A programigazgató felidézte, hogy az Orbán-kormány külpolitikai orientációs tengelye az Ankara-Moszkva-Berlin tengely volt, a Magyar-kormány pedig egyelőre nem határozta meg pontos külpolitikai irányait, a Magyar Atlanti Tanács ugyanakkor bármilyen kormány regnálása idején ugyanazokat az értékeket képviseli, és ezen értékbeli elkötelezettségeit mindig fel tudja mutatni.
Szöveg: Maráczi Tamás
Fotó: Szilágyi Dénes
