A mesterséges intelligencia, a digitális állampolgárság és az e-közigazgatás már nem a jövő, hanem a jelen kérdései. Miközben az állam egyre több szolgáltatást terel az online térbe, új biztonsági, jogi és társadalmi kihívásokkal is szembe kell néznie. Hol húzódik a digitalizáció határa? Mit jelent valójában a digitális szuverenitás? És felkészültünk-e arra, hogy a kibertérben is megvédjük az államot? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk a téma szakértőjével, Bányász Péterrel, az NKE Államtudományi és Nemzetközi Tanulmányok Kar Kiberbiztonsági Intézetének új vezetőjével.
Mennyire képes lépést tartani a technológiai fejlődéssel a hagyományos államszervezet?
Strukturálisan nehezen, és ez részben rendben is van. Az államszervezet jogbiztonságra, kiszámíthatóságra és hierarchikus döntéshozatalra épül, a technológiai ciklusok viszont rövidebb időszakokban mérhetők. Az államtól nem azt várjuk, hogy elsőként vezesse be a legújabb eszközt, hanem hogy stabilan, biztonságosan és mindenki számára hozzáférhetően működtesse. A valódi kérdés tehát nem a sebesség, hanem az adaptációs képesség, van-e olyan beszerzési, jogalkotási és kompetenciafejlesztési mechanizmus, amely nem évekkel később reagál. Az új kormányzat célja, hogy az észt modellhez hasonló, magas szintű digitális közigazgatást építsen ki, ami nagyon ígéretesen hangzik. Észt barátainknál gyakorlatilag a házasságkötésen és a váláson kívül mindent el lehet intézni az e-közigazgatás keretein belül, kizárólag ehhez a két aktushoz szükséges csak a személyes jelenlét. Ehhez persze rendkívül tudatos építkezés szükséges, és ez nem megy egyik napról a másikra.
Hogyan alakítja át a digitális technológia az állam és az állampolgár kapcsolatát?
A személyes ügyintézés logikáját felváltja az adatközpontú, „egyszer kérdezzük meg” elv. Az állampolgár ideális esetben nem ügyfél, aki sorszámot húz, hanem felhasználó, akinek a rendszer proaktívan kínálja a szolgáltatást. Ez kényelmet és átláthatóságot hoz, ugyanakkor új aszimmetriát is, az állam egyre többet tud a polgárról, miközben az algoritmikus döntések mögötti logika nehezen átlátható. A bizalom így technológiai kérdéssé válik – nem attól függ, milyen az ügyintéző, hanem attól, megbízható-e a rendszer, és van-e érdemi jogorvoslat, ha téved.
Ha a digitális technológia alapjaiban alakítja át az állam és az állampolgár kapcsolatát, milyen szerepet tölthet be ebben a folyamatban a Digitális Állampolgárság Program?
A DÁP legnagyobb lehetősége az egységes, mobilalapú identitás és a szolgáltatások egy felületre terelése, ami csökkenti az adminisztratív terhet, és a digitális szakadékot is mérsékelheti. A kockázatok három szinten jelennek meg. Technikai: egyetlen kompromittált identitás sok szolgáltatáshoz ad hozzáférést. Társadalmi: aki nem tud vagy nem akar belépni a rendszerbe, kiszorulhat. Hatalmi: a központosított adatkezelés erős garanciák nélkül a funkciókúszás felé hajlik. A fogalom azt jelöli, hogy egy rendszer nem csupán új funkciókat kap, hanem hogy alkalmazása fokozatosan túllép az eredetileg meghatározott célokon vagy rendeltetésen, gyakran megfelelő döntés, felügyelet vagy új hozzájárulás nélkül. A DÁP tehát annyit ér, amennyit a mögötte álló biztonsági és jogi kontroll.
Ha az állami működés egyre nagyobb mértékben épül digitális rendszerekre, mikor válik a digitalizáció már nem csupán közigazgatási, hanem stratégiai nemzetbiztonsági kérdéssé?
Amikor egy szolgáltatás kiesése nem kényelmetlenséget, hanem működésképtelenséget jelent. Egy önkormányzati időpontfoglaló leállása bosszantó; az Ügyfélkapu, a központi nyilvántartások vagy a hitelesítési rendszer leállása viszont megbénítja az állam és a polgár kapcsolatát. A határvonalat a függőség és a helyettesíthetőség jelöli ki, ha nincs offline tartalék folyamat, és egyetlen rendszer kiesése láncreakciót indít, akkor már nem fejlesztésről, hanem ellenálló képességről beszélünk. A digitalizációt ezért kezdettől kockázatalapon kell tervezni, nem utólag ráhúzni a biztonságot.
Ha a digitalizáció már nemcsak működési, hanem nemzetbiztonsági kérdés is, akkor mit jelent ebben az összefüggésben a gyakran emlegetett digitális szuverenitás?
Nem önellátást és nem a globális rendszerekről való leválást. Azt jelenti, hogy az állam tényleges kontrollt gyakorol a saját kritikus adatai, infrastruktúrája és a rajtuk futó döntési logika felett. Gyakorlatban, hol tárolják az állami adatot és milyen joghatóság alatt, mennyire függünk egyetlen technológiai beszállítótól, és van-e kilépési lehetőség, ha a feltételek megváltoznak. A teljes függetlenség illúzió; a reális cél a függőségek tudatos kezelése és a stratégiai pontokon megőrzött választási szabadság. A Claude Mythos és Fable 5 modellje szerintem ezt tökéletesen bemutatja.
Milyen veszélyeket rejt a kritikus infrastruktúrák digitalizációja?
A korábban zárt ipari rendszerek (OT/SCADA) hálózatra kötése megnyitja azokat olyan támadások előtt, amelyekre eredetileg nem tervezték őket. Az energia- és közlekedési rendszereknél a fizikai és a kiberkockázat összemosódik, egy szoftveres beavatkozás valós, fizikai következménnyel jár. Súlyosbító tényező az elavult eszközpark hosszú életciklusa, az ellátási lánc sebezhetősége (egy beszállító kompromittálása sok üzemeltetőt érint), valamint az ágazatok közötti dominóhatás – az áramellátás zavara szinte minden más szolgáltatást magával ránt.
A növekvő kiberkockázatok mellett mennyiben jelenthet megoldást a mesterséges intelligencia, és hol húzódnak az alkalmazásának határai?
Itt fontos különbséget tenni MI és MI között. 2022 óta a nagy nyelvi modelleket értik a köznyelvben MI alatt, de ez csak egy része. A nagy nyelvi modellek valódi segítségek a rutinszerű, nagy tömegű és jól strukturált feladatoknál: dokumentumosztályozás, anomáliafigyelés a kibervédelemben, ügyfélszolgálati előszűrés, fordítás, döntés-előkészítő elemzés. A határ ott húzódik, ahol mérlegelés, felelősség és jogkövetkezmény van. Hatósági szankció, szociális ellátás megvonása, gyermekvédelmi vagy büntető tárgyú döntés nem delegálható algoritmusra. Az MI itt javaslatot tehet, de a felelős döntést embernek kell meghoznia, indokolható és megfellebbezhető módon. Az alapelv, hogy az MI döntés-előkészítő, nem döntéshozó. A rosszindulatú aktoroknál azonban ez nem így van. Az említett Mythos például pár óra alatt képes volt feltörni az NSA védett rendszereit is, és ez a sérülékenységvizsgálat és az ebből következő kibertámadások új világát hozta el.
Milyen felkészültségre lesz szüksége a jövő közigazgatási szakembereinek egy egyre inkább digitalizált világban?
A digitális írástudáson túl a kockázattudatos gondolkodás a legfontosabb; felismerni a deepfake tartalmakat, a befolyásolást, az adathalászatot, és tudni, mikor ne kattintsunk. Emellett alapszintű adatértelmezés, az algoritmikus döntések kritikus olvasása, valamint adatvédelmi és információbiztonsági alaptudás szükséges. Vezetői szinten elengedhetetlen, hogy a kiberbiztonságot ne IT-ügyként, hanem szervezeti kockázatként kezeljék. A technikai készségnél is fontosabb azonban a folyamatos tanulás képessége – a konkrét eszközök gyorsan avulnak, a tanulási hajlandóság nem.
Ha előretekintünk 10–15 évet, hogyan változtatja meg a mesterséges intelligencia és a digitalizáció az állam működését?
Az állam alapból digitális lesz, a fizikai ügyintézés pedig a kivétel. Az identitás és az MI-alapú, proaktív szolgáltatás összeforr, a háttérben futó automatizált döntés-előkészítés mindennapossá válik. Ezzel együtt nő a támadási felület, így a hangsúly a megelőzésről a folyamatos ellenálló képességre és a gyors helyreállításra tevődik. A kulcskérdés nem technológiai, hanem kormányzási lesz: az, hogy meg tudja-e az állam őrizni az átláthatóságot, a jogorvoslatot és az emberi felelősséget egy egyre automatizáltabb rendszerben. A digitális szuverenitás és a bizalom fenntartása lesz a valódi tét.
A cikk a Bonum Publicum magazin 26/6. lapszámban jelent meg.
Szerző: Szilágyi Dénes
Fotó: AdobeStock
