„Létrejött egy hatalmas hézag az elmélet és a gyakorlat között” – jellemezte a Trianon utáni Magyar Királyi Honvédség állapotát Horváth Csaba ezredes, a Ludovika Szabadegyetemen tartott online előadásában. A Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnok-helyettese egyebek mellett szólt az 1920-30-as évek politikai és katonai változásairól és a magyar revíziós igények hátteréről, de beszélt a második világháborút megelőző nemzetközi folyamatokról is.
A magyar haderő fejlődésének „vízválasztó éveiként” jellemezte az ezredes az 1938 előtti időszakot, amikor közel két évtizeden át – köszönhetően a trianoni döntéseknek – szinte csak elméleti síkon zajlott a Magyar Királyi Honvédség fejlesztése. A magyarok többsége már a ’20-as évek elején megfogalmazta revíziós igényeit, ezzel célt és eszközt adva a politikai vezetés kezébe. 1938-ig hét katonai körletet alakítottak ki, valamint az állomány létszáma is több mint duplájára nőtt. Azonban ezt a fajta mennyiségi növekedést nem követte minőségi fejlesztés – hívta fel a figyelmet a technikai hiányosságokra Horváth Csaba. A honvédség fejlesztése azonban nem várhatott, mert az országot körülvevő kisantant-gyűrű jelentette kockázatokra csak így tudott hazánk felkészülni. Ráadásul Rácz Jenő tábornok, a Honvéd Vezérkar akkori főnöke 1936-ban már világosan látta: Magyarország geopolitikai helyzetéből adódóan nem tud kimaradni a következő nagy háborúból, így elengedhetetlen egy ütőképes, gyors hadtestekkel rendelkező, modern technikai vívmányokkal felszerelt haderő mielőbbi létrehozása. Ezt a célt szolgálta egyebek mellett a Huba Hadrend és a Darányi Program elfogadása, amelyek több ütemben indították el a hadsereg fejlesztését, ugyanakkor azt is látni kell, hogy ezzel együtt is lemaradásban voltunk a kisantant államok gyors reformfolyamataihoz képest – hangsúlyozta Horváth Csaba, aki egyebek mellett szólt a korszak finanszírozási és infrastruktúra fejlesztési kérdéseiről is. Az erőltetett fejlesztések ellenére Horthy Miklós – a Hitlerrel folytatott kieli egyeztetés alatt – elismerte, hogy a magyar haderő egyáltalán nem ütőképes, még akkor sem, ha Németország és Olaszország biztosította a magyarokat arról, hogy szükség esetén a kisantant országokkal szemben hazánkat fogja támogatni. Nem bízva a véletlenre az ország sorsát, a magyar vezetés tárgyalásokba kezdett a kisantant államaival, melyek eredményeként született meg a Bledi megállapodás. A szerződéssel a kiantant államok elismerték Magyarország fegyverkezési egyenjogúságát, de azt is vállalták, hogy biztosítják országukban a nemzetiségi jogok maradéktalan érvényesülését.
Horváth Csaba előadásában szólt a „Rongyos Gárda” feladatairól, az első bécsi döntésről (1938), Kárpátalja visszacsatolásáról (1939), a második bécsi döntés (1940) eredményeiről, valamint a Magyarország és Jugoszlávia között született barátsági szerződésről (1940) is. Az ezredes részletesen elemezte Erdély visszacsatolási tervét, hiszen a magyar lakta terület „a revíziós elgondolások kulcskérdése” volt. A haderőfejlesztés fontos állomásának tekinthető Új Honvédelmi Törvény (1939) kapcsán Horváth Csaba kiemelte: ezzel létrejött a Legfelsőbb Honvédelmi Tanács, melynek különös jelentősége lesz a későbbi katonai döntések meghozatalában.
Szöveg: Zavodnyik Blanka
Fotó: Hadtörténeti Intézet és Múzeum