„Úgy gondoltuk, létrehozunk egy sorozatot, amelyben a távol-keleti vallások és a társadalom kapcsolatáról esik szó, ugyanakkor készülünk egy hasonló, az iszlámmal kapcsolatos előadássorozattal is az egyetemi polgárok számára. A fő célunk e vallások bemutatása, távolabb mutató célunk pedig a vallásközi párbeszéd egyes szegmenseinek kialakítása, megerősítése, az egyes vallások közös fellépése a békéért” – fogalmazta meg Ujházi Lóránd, az NKE EJKK VTKI intézetvezetője a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Eötvös József Kutatóközpont (EJKK) Vallás és Társadalom Kutatóintézete (VTKI) által szervezett Hagyomány és (át)változás a Távol-keleti társadalmak vallási életében című előadássorozattal kapcsolatban.
Egy ősi kínai történet szerint egyszer régen a tea és a rizsbor összevesztek azon, melyikük az elsődleges, az ősibb, a nélkülözhetetlenebb. A kérdést a víz zárta le azzal az ítélettel, nélküle egyik vitázó fél sem létezne. A történet és a teaivás szertartása is Kína nyugati részéből származik, az itt élő szerzetesek fogyasztották először a teát szellemi frissességük megőrzéséhez.
Az előadássorozat február 2-i alkalmával a dunhuangi Mogao barlangszentélyek kutatástörténetén keresztül ismerkedhettünk meg a sinizált buddhista alaptanításokkal és nem utolsó sorban az említett teafogyasztó szerzetesek életével Bagi Judit, az EJKK VTKI tudományos segédmunkatársa által.
„Minden kétséget kizáróan Ázsia, illetve a világ kulturális örökségének, azon belül a buddhista művészetnek egyik legkiemelkedőbb műemléke Dunhuang” – hangsúlyozta Bagi Judit. A szárazföldi Selyemút északi és déli ága Dunhuangban futott össze, a mai Kína északnyugati részén, a Góbi és a Takla-Makán-sivatagok közötti félsivatagban, a Dang-folyó partján. Dunhuang virágkorában a szárazföldi Selyemúton terjedtek az eszmék és árucikkek Bizánctól Kínáig. Dunhuang az évszázadok során zarándokok, karavánok, valamint a mindenkori katonai helyőrségek állomáshelye volt.
Az ott megfordultak feljegyzéseiből, nemzedékről nemzedékre szálló történeteiből értesülhetünk a korabeli mindennapi élet eseményeiről. A Dunhuangtól 25 km-re elhelyezkedő, a 4–14. század között virágkorát élő Ezer Buddha barlangtemplomok a kínai nemzeti örökség gyöngyszemei, 1987 óta a világörökség részei. A 735 barlangszentély közül 496 festett, falfestményei a buddhista művészet kivételes alkotásai, amelyek alapul szolgálhatnak a Selyemúton terjedő különböző kulturális és filozófia eszmék, valamint vallási tanítások megismerésére.
„Kínában a buddhizmus első közvetítői és terjesztői a „nyugati”, vagyis indiai és belső-ázsiai kereskedők, kézművesek voltak. Mai ismereteink szerint az első kínai buddhista közösséget az 1–2. században alapították, ám a buddhizmus befolyása igazán csak a 4. századtól érezhető a kínai társadalomban. Az első közösség fő tevékenységei a buddhista szövegek kínai nyelvre fordítása és tanulmányozása voltak, tagjainak jelentős része azonban nem kínai volt” – emelte ki Bagi Judit. Az NKE EJKK VTKI munkatársa hozzátette: a Selyemúton különböző etnikumú kereskedők sokasága vonult, a buddhisták az Indus völgye, Kasmír és a közép-ázsiai oázisok felől érkeztek.
Bagi Judit elmondta: Kína északi részét nomád népek uralták, akik a buddhizmust elsősorban a konfucianizmus ellensúlyozására használták fel. Kínában ősidők óta fontos szerepet játszanak a hegyek, mind az állami rítusok bemutatása során, mind a vallási vagy a művészi életben. A konfucianizmus és a taoizmus után a sinizálódott (nem indiai) buddhizmus is rátalált a saját szent hegyeire. A buddhizmus az egyetlen idegen vallás, amely elterjedt Kínában. Ebben jelentős szerepet játszott az a tény, hogy a hegyek (a természet) tisztelete mellett kiemelkedő szerepet játszik tanításaiban az ősök, a szülők tisztelete. A Kínai Birodalomban a középkort (6–10. század) a nyitás, befogadókészség és a fejlődés jellemezték. A virágzó kereskedelmi, diplomáciai, kulturális és gazdasági élet révén méltán nevezhetjük a kínai történelem e szakaszát Kína fénykorának, illetve a zarándoklatok aranykorának. Ekkorra Kína a buddhizmus központjává nőtte ki magát. A vallási missziók, a kereskedők, karavánok és zarándokok csoportjainak köszönhetően a központi és a periférikus területek sokkal gyakrabban érintkeztek egymással. Ennek köszönhetően a buddhista művészet a határvidékeken alapított kolostorokban is élénken jelen volt, ezt igazolják a dunhuangi Mogao barlangtemplomokban fennmaradt falfestmények, imazászlók, szobrok és egyéb műalkotások is. A barlangtemplomok festményei a buddhista vallási tanítás terjesztéséhez szolgáltattak illusztrációkat.
Szöveg: Páhy Anna
Fotó: remotelands.com