NEMZETI KÖZSZOLGÁLATI EGYETEM
LUDOVIKA

Az aradi hősök emléknapja, nemzeti gyásznap

Aulich, Damjanich, Dessewffy, Kiss, Knezić, Láhner, Lázár, Nagysándor, Leiningen, Pöltenberg, Schweidel, Török, Vécsey és Kazinczy meg a többiek, nem oly számosan – újra és újra minden évben elsoroljuk nevüket, legalább egyszer, október 6-án. Mégis egyre kevesebben tudnak közülük még csak kettőt-hármat is említeni. A vizsgán mentőkérdés, ezt mindenki tudja, s mégse.

Ők nem tananyag, ők a múlt, a jelen és a jövő, szimbólumok. Jelképei annak, hogy mit jelent felismerni azt, hogy miként tehetünk a közösségünkért, amelyben élünk, felelősen, szívvel és tudással. Vállalni az utat, melynek végén elismerés, vagy bitófa vár. Kivel is lehetne jobban példázni az önfeladást és önfeláldozást, ha nem velük. Ilyen féle emberek nélkül nincs társadalmi, nemzeti haladás. A magyar történelem erre megtaníthatott minket.

Mindannyian az Osztrák Császárság hadseregében szocializálódtak, szolgáltak. Látták, érezték, hogy a birodalomban nincs társadalmi igazságosság, hogy egy avítt rendszert szolgálnak. Európa nyugati felén már az emberi szabadságjogokban és már nem uralkodókban, hanem nemzetekben gondolkodnak. S megragadták a történelmi pillanatot, amikor törvényesen átléphettek e célok szolgálatába. Feladva katonatiszti karrierjük, addigi nyugalmasnak nevezhető életüket, Kossuthot követték a szabadságharcban, de váltak –  akaratuk ellenére –  a bécsi és a nagyhatalmi politika kiszolgáltatottjaivá. A dicső, sikert és bánatot hozó útjuk Aradon ért véget.

A szabadságharc leverése utáni években a magyar nép megfogadta, hogy nevüket soha sem feledi. Mert akkor még hittek abban, hogy ilyen hősökre újra szükség lehet. A 20. század története megmutatta, hogy igazuk volt. S ma erről mit gondolunk?     

 

Szöveg: Csikány Tamás dandártábornok       

Fotó: kozterkep.hu