NEMZETI KÖZSZOLGÁLATI EGYETEM
LUDOVIKA

Trianon és a történetírás

Trianon jelentősen átalakította a történetírás tudományát, azt átszőtte a politika, a létrejövő utódállamok viszonyulása pedig megmutatta, hogy a történetírás nem objektív tevékenység – hangzott el azon a konferencián, amelyet a békeparancs aláírásának 100. évfordulója kapcsán szervezett az NKE Molnár Tamás Kutatóintézete. A résztvevők áttekintették, hogyan jött létre az önálló magyar haderő, mi lett a sorsa a levéltárak történelmi vagyonának és hogyan viszonyult a Birodalom a nemzetiségekhez.

A történetírás itt Közép-Európában egy igen erősen politikai-ideológiai érdekek mentén átszőtt, nem objektív tevékenység volt Trianon idején is – árulta el a konferencia tudományos üzenetét honlapunk kérdésére Molnár Attila, a Molnár Tamás Kutatóintézet vezetője. Hozzátette: olyan időket éltek akkoriban, amikor jelentősen átalakult a magyar nemzet fogalma, a nemzetfelfogás, megjelent a függetlenség problematikája és sokan – a későbbi kommunista időszakban itthon is - a magyarok múltbeli bűneinek büntetéseként értékelték a trianoni tragédiát.

Az Osztrák-Magyar Monarchia az 1918. november 3-i padovai fegyverszünet aláírásakor megszűnt létezni, helyén önálló magyar államot és hadsereget kellett szervezni, amelynek állomásairól Szakály Sándor, a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatója beszélt. Mint elmondta: 1918. novemberében Magyarországon a Károlyi-kormány került hatalomra, ekkor hangzott el Linder Béla hadügyminiszter szájából a híres mondat, miszerint „Nem kell hadsereg többé. Soha többé katonát nem akarok látni!". Később azonban mégis létrejön a katonatanácsok rendszere, mint a hadseregszervezés egyik „kelléke”. A csehszlovák és román csapatok országunkba való benyomulása pedig a hagyományos haderőszervezést, azaz a toborzást is magával hozta – mondta Szakály Sándor, aki felhívta a figyelmet arra is: Stromfeld Aurél személyében tehetséges hadvezetőt találnak, aki a politikai komisszárokat háttérbe szorítja. Ő lesz a Tanácsköztársaság idején a magyar Vörös Hadsereg vezérkari főnöke. Ez a haderő 1919. májusában sikereket ér el, felszabadítja Felvidék egy részét, például Eperjest, ahol június 16-án létrehozzák a Szlovák Tanácsköztársaságot. Júliusban színre lép Horthy Miklós, aki a Tanácsköztársaság összeomlásával a hadsereg számára is új alternatívát kínál, olyan nemzeti haderőt szervez, amely magába olvasztja a Vörös Hadsereg alakulatait. A haderő létszáma 1919. végére a 100 ezer főt is eléri, később azonban a trianoni békediktátum létszámot korlátozó hatására megfogyatkozik, így alkalmatlanná válik a területvédelemre, csak az 1930-as éve végére lesz a szomszédos országok szintjén – mondta Szakály Sándor.

A konferencián szó volt a Monarchia levéltári örökségének Trianon utáni sorsáról is. Ress Imre történész arról beszélt, hogy a békeparancs három területen írt elő levéltári kötelezettségeket. Eszerint az elcsatolt területek igazgatásához szükséges iratokat 30 évre visszamenőleg kellett átadni az új államoknak. Szintén rendelkezés volt az elcsatolt területekről 1868. január 1. után elszállított levéltári anyag visszaadása. A harmadik rendelkezés a különvált területek kizárólagos szellemi tulajdonának számító szerzemények átengedése – sorolta a kötelezettségeket Ress Imre, aki megállapította: a kiszolgáltatási törekvések ellenére sikeresen őrizték meg a magyarországi levéltárak anyagait, amelynek oka az erdélyi levéltárakban keresendő. A románok alapkövetelése ugyanis a magyarok kulturális emlékeinek elszállítására vonatkozott, az a levéltárak anyagát nem érintette. Ennek volt köszönhető, hogy az I. világháború a hazai történeti forrásokat viszonylag megkímélte, később, 1945 után sokkal nagyobb iratmennyiség semmisült meg – zárta előadását a történész. A konferencián a magyar történetírás korabeli feladatairól is szót ejtettek a szakemberek. Mint Hőnich Henrik, a Molnár Tamás Kutatóintézet tudományos munkatársa kifejtette: a korszak egyik vezető történésze, Szekfű Gyula munkáiban a történetírás fő feladataként a kisebbségpolitika emberségességének és történelmi példáinak felemlegetését jelölte meg. Szekfű tehát a Monarchia kisebbségeinek elnyomása vádját és ennek cáfolatát jelölte meg a történetírás feladataként, ez a tétel több művében is visszatérő elem. Hőnich Henrik felidézte: 1940-ben például a Magyar Nemzetben megjelent írásában Szekfű amellett kardoskodik, hogy semmiféle gyűlöltséget és megvetést nem találni az ide települt népek ellen.

Az eseményen szó volt még egyebek mellett az ország feldarabolásának történetírásban való megjelenéséről, arról, hogyan tekintettek a trianoni békeszerződésre Moszkvából, valamint Trianon és a nacionalizmus kérdéséről 1956 után.

 

Szöveg: Tasi Tibor

Fotó: Szilágyi Dénes