Közös kutatással egy hatékonyabb Közép-Európáért

A közép-európai nemzetek a történelem során számos alkalommal voltak egymásra utalva. A sok történelmi, kulturális hasonlóság mellett ma az Európa jövőjét meghatározó témákban való közös fellépés is erősíti a régióban élő országok együttműködését. A Nemzeti Közszolgálati Egyetemen nemrégiben létrejött Közép-Európai Kutatóintézet egyik első kutatása azt vizsgálja, hogy a rendszerváltás óta eltelt három évtized történelme hogyan alakította az egyes országok sorsát. A kutatóintézet létrehozásáról és terveiről Hatos Pál történésszel, az intézet vezetőjével beszélgettünk a Bonum Publicum júniusi számában megjelent interjúban.  

Mi hívta életre a Közép-Európai Kutatóintézetet?

A Nemzeti Közszolgálati Egyetem távlatos elképzelése, hogy egy nagyszabású kutatóbázist épít fel az intézmény berkein belül. Ezért jött létre az Eötvös József Kutatóközpont és azon belül ez a kutatóintézet is. Közép-Európa az államiság kezdete óta, - ezer éve - regionális és egyben mentális kerete is a magyar történelemnek, a magyar politikának, egyáltalán a magyar életnek. Ezért azt gondolom, hogy minden korszaknak újra kell fogalmaznia a térséggel kapcsolatos tapasztalatait, ez a kiindulópontja annak a sokoldalú tudományos kapcsolatépítési tevékenységnek, amelyre a Középe-Európa Kutatóintézet vállalkozik. Elsősorban a Visegrádi Együttműködés országaira fókuszálunk, de ha a közép-európai régióról beszélünk, akkor nem szabad kihagyni a sorból Horvátországot vagy Szlovéniát sem. Ha Közép-Európáról van szó, akkor a német Közép-Európát, elsősorban Ausztriát és bizonyos értelemben Bajorországot is ide sorolhatjuk, de Kelet felé sem zárjuk el a kapcsolatépítést. A történelmi Magyarország délkeleti határa egyben kulturális határ volt, a gótika utolsó bástyája a brassói Fekete-templom, a magyar államszervezés és a nyugati keresztény kultúra hatókörei egyaránt a soknépű és sokvallású Erdély keleti határáig terjedtek, – s nem kell különösebben indokolni, hogy miért soroljuk Erdélyt és a Partiumot mai is Közép-Európához. De a történelmi sorsközösség miatt, ami a kommunista elnyomásban megnyilvánult, s a kisebb lélekszámú nemzetek mai erős érdekközössége okán is, - Közép Európát Köztes Európára tágítva - ide sorolhatjuk a balti nemzeteket is. Tehát ez a legtágabb fókusza annak a perspektívának, amiben mi a Közép-Európai Kutatóintézetet szeretnénk elhelyezni.

Önt elsősorban történészként ismerheti a közvélemény. Hogyan tudja majd kamatoztatni ezeket a tapasztalatait a kutatóintézet élén?

Az intézet vezetésére való megtisztelő felkérés elsősorban történészi múltammal, másrészt kulturális diplomáciai tapasztalatommal függhet össze. A Balassi Intézet élén töltött éveim meggyőztek arról, hogy Magyarország - ahogy fél évezrede vagy száz éve-, ma is Közép-Európa egyik különleges fókuszpontja. Ki kell aknázni azokat a tapasztalatokat, amelyek az elmúlt száz év igen viharos történelmében a régiót és benne a különböző országok történelmét formálták, és azonosítani kell a hasonlóságokat és különbségeket. Emellett vizsgálni kell azokat a jelenben is ható magatartásbeli, mentális, politikai és társadalmi mintázatokat, lélektani és gazdasági kondíciókat, amelyek a régiót Közép-Európává teszik. Nagyon széles tehát az a kutatási tér, amelyben a kutatóintézet munkatársai dolgoznak.

Mennyire jellemző Magyarországon ez a fajta tudományos megközelítése a Közép-Európai kutatásoknak?

Sok kiváló kutatója van a témának, mégis Magyarország jelenleg nem gazdag Közép-Európa kutatási központokban. Itt az ideje, hogy a többi között Teleki Pál és Kosáry Domonkos példájából kiindulva felújítsuk és folytassuk a régi összehasonlító kutatásokon alapuló hagyományokat. Fontos célunk, hogy kutatásaink során a magyar perspektíva mellé odaállítsuk a lengyel a cseh, a horvát vagy éppen a szlovén látásmódot is. Ennek érdekében – a kutatási eredmények ismertetésre és a tapasztalatok megosztására - szeretnénk majd tudományos workshopokat, konferenciákat szervezni - már a következő évben is. A több évre tervezett kutatási programjainkban természetesen számítunk az egyetem karainak, intézeteinek tapasztalataira, együttműködésére is. Azt reméljük, hogy munkánkkal magát az egyetemet is ismertebbé tudjuk tenni nemzetközileg.

Milyen konkrét kutatási elképzeléseik vannak a közeljövőt tekintve?

Tevékenységünk fókuszában olyan együttműködési hálózatok kialakítása áll, amely a térség országainak egymáshoz való viszonyát, együttes fellépéseinek történelmi kondícióit, az EU-val, az atlanti integrációval, és nem utolsó sorban Kínával valamint az ázsiai felemelkedő országokkal kapcsolatos régióbeli közpolitikái, gazdasági, biztonságpolitikai és kulturális tapasztalatok és elvárások konvergenciáját, illetve történetiségük által is meghatározott különbözőségeit elemzi. Olyan témákban szeretnénk kutatásokat végezni, mint például Lengyelország, mint Közép-Európa nagyhatalma; a Közép-Európa gondolat története Zágrábban és Ljubljanában; a V4-es perspektívák a berlini fal leomlása után és ma; örökség- és közösségfejlesztés Közép-Európában. De terveink között szerepel az is, hogy megvizsgáljuk, milyen megoldások lehetségesek a város-vidék ellentét kezelésére Közép-Európában, vagy, hogy mi maradt meg az Osztrák-Magyar Monarchiából, és az hogyan, milyen formában élt tovább a birodalom felbomlása után. Tervezett kutatási témáink között szerepel emellett az USA, a NATO, Kína és Korea Közép-Európával való kapcsolatának vizsgálata is. Ezek egyelőre tervek, nem biztos, hogy mindegyik projektet meg tudjuk valósítani, de amit megvalósítunk, azt szeretnénk mindig lengyel, cseh, szlovák, osztrák stb. kutatókkal együttműködve megtenni. Ezek felmérése és előkészítése zajlik most.

A régió országai között számos téren jelentős a különbség. Beszélhetünk-e közös Közép-Európai gondolkodásról, eszmeiségről?

Akár többes számban is fogalmazhatunk. Könyvtárnyi irodalom szól arról, hogy a különbözőségeken túl miben áll vagy éppen bukik a régió egysége vagy hasonlósága. A hihetetlen nagy nyelvi és etnikai sokszínűség, a sokszor egymásnak feszülő nemzeti ambíciók ellenére, vagy talán éppen ezért is fogalmazódtak meg a közös történelmi tapasztalatokban olyan mintázatok, amelyek a régiót azzá teszik, amit mi Közép-Európának nevezünk. Persze ez nem mindenütt elfogadott kutatási előfeltevés. Nyugat-Európában régiónkat sokszor egész egyszerűen a Kelethez sorolták és sorolják, míg a régió országai ezt régebben és ma sem szívesen vállalják. Ahogy a magyarok, úgy a lengyelek, a csehek, a horvátok mind a nyugati kereszténység és az európai felvilágosodás történelmi keretrendszerében gondolkodtak és éltek. Nemzeti közösségeik mai formájukban is egymásra vannak utalva és különösen igaz, hogy a közös fellépés, a közép-európai érdekegyeztetés különböző fórumainak megerősítése ma nagyon aktuális. Mi ehhez a magunk eszközeivel, a tudományos háttér nemzetközi szövetrendszerének sűrűbbé és láthatóbbá tételével járulunk hozzá reményeink szerint.

Ehhez a munkához elengedhetetlen a nemzetközi kapcsolatépítés is. Ezen a téren milyen lehetőségeik és elképzeléseik vannak?

Munkatársaim alaposan ismerik a régió egy- vagy több országát, tudományos életét - s nyelvét. Ezt kihasználva szeretnénk a kutatásainkhoz minél több kollégát bevonni a közép-európai országokból. Egyfajta katalizátorként is szeretnénk működni a régióban, illetve hozzákapcsolódni a hasonló profilú, már létező egyetemi- illetve kutatóintézményekhez.

A kutatásokban mennyire számítanak az egyetem egyre bővülő tudományos profiljára és az ezeket megtestesítő kutatókra, oktatókra?

Ahogy említettem szeretnénk az egyetem karainak és intézeteinek kiváló emberi erőforrásait és gazdag kutatási potenciálját kapcsolatépítésünkhöz felhasználni. Remélem mi is hasznosak tudunk lenni kollégáimmal az egyetem közössége számára.

Mennyire szolgáltatnak témát a kutatásaikhoz a mai kor történései?

Számtalan olyan kérdés vesz körül minket manapság, mint például a tömeges migráció vagy a klímaváltozás, amelyek más formában jelentkeztek mondjuk 100 évvel ezelőtt. Ez bizonyos értelemben meghatározza azt, hogyan látjuk a történelmet és mire fókuszálunk. Egyfajta reneszánsza van annak a jelenségvilágnak, amit Közép-Európának nevezünk és ez az összehasonlító szemléletben értelmezett tudományos megismerés számára mindenképpen üdvözölendő.

Tavaly megjelent nagysikerű könyvében, az Elátkozott köztársaságban arra is utal, hogy az első világháborút követő évek történéseinek a mai napig van hatása a magyar gondolkodásra. 

A gondolkodásban itt van Trianon traumája, a történelmi Magyarország összeomlásának az első világháború végén bekövetkező drámája. Más nemzetek számára viszont ez a nemzeti reneszánsz egyik határköve. Ha Közép-Európát nézzük, akkor nagy kérdés, hogy hogyan lehet a nemzeti szuverenitást előtérbe helyező évszázados törekvést összhangba hozni azzal, hogy gazdaságilag egymásra vagyunk utalva és kulturálisan is közös gyökerekből táplálkozunk. A könyvemben tárgyalt korszak egyrészt a magyar történelemnek is egyfajta tragikus, traumatikus origója, másrészt az egész régiónak is az, hiszen abból sarjadt ki a második világháború, amely a közép-európai nemzetek számára szintén páratlan történelmi kataklizmát eredményezett. A szovjet elnyomás majd fél évszázada pedig rejtett, búvó patakokba kényszerítette mind a nemzeti szuverenitás, mind Dunavölgyi népek sorsközösségének eszményeit.

Akkor mondhatjuk, hogy akár párhuzamot is fel lehet fedezni a 100 évvel ezelőtti és a mostani események között?

Abban az értelemben igen, hogy még ma sem szabadultunk meg örökségétől. Ma azonban nem egy vesztes háború irtózatos romhalmazából tápászkodunk fel, hanem versenyképes, feltörekvő szereplőkkel népes régióról beszélhetünk. De nekünk Közép-Európa békéje és jóléte leginkább saját nemzetünk határainkon túli részeinek épsége és biztonsága miatt a legfontosabb. Ez a közép-európai projektnek ma, a 21. század harmadik évtizedének a küszöbén is a legsajátosabb magyar motivációja. Mindez a 100 évvel ezelőtti egység felbomlásának a következménye. Ezért nem felesleges újra és újra megvizsgálni, hogy mi volt valóságosan nemzetépítő és mi volt inkább öngyilkos politika azokban a folyamatokban, amelyek az elő világháború tragédiájához és az Osztrák Magyar Monarchia felbomlásához vezetettek.

Európa jövője kapcsán az egyik felmerülő vitakérdés a tagállamok között is az, hogy a szuverenitást vagy inkább magát az integrációt kell-e erősíteni a jövőben. A Közép-Európai jövő melyik irányban képzelhető el inkább?

Az a fajta föderalisztikus eszme, amely a nemzeti értékek érvényesítését háttérbe parancsolja, az nem csak Közép-Európában nem népszerű, hanem Nyugat- és Dél-Európában sem. Az utópiák útja jószándékkal van kikövezve, ám mégiscsak a pokolba vezet. De éppúgy katasztrófához vezet az ellenkező véglet is. A közép-európai országoknak jogos és természetes törekvése a nemzeti jogosítványok minél teljesebb megőrzése, de egy pillanatra sem szabad elfelejteni, még dacból sem, hogy Közép-Európa is Európa. Az európai egység gondolata nem való szűk és fojtogató uniformisba. De a mi régiónknak a nagy erejét ugyanazok a források táplálják, mint Európa más térségeiét: a zsidó-keresztény hagyományok és az európai felvilágosodás. A nemzeti újjászületés gondolata értelemszerűen és elsődlegesen európai gondolat. Azok a hagyományok, amelyek a 19. századi reformkor nagyjait, Széchenyit, Kossuthot, Deákot vezérelték, azok ma is érvényesek, és különösen érvényesek abban a tekintetben, hogy milyen legyen a szomszédjainkhoz való viszonyunk. A Duna völgyét és a tágabb Közép-Európát olyan térséggé kell fejleszteni, amely virágzó gazdaságokat és prosperáló nemzeteket jelent mindenütt.

 

Szöveg: Szöőr Ádám

Fotó: Szilágyi Dénes