NEMZETI KÖZSZOLGÁLATI EGYETEM
LUDOVIKA

Magyar Hősök Napja a HHK-n

A Magyar Hősök Emlékünnepe alkalmából ünnepi megemlékezést és koszorúzást tartott az NKE Hadtudományi és Honvédtisztképző Kara az intézmény Hungária körúti campusán. Az eseményen a szolgálat közben elesett magyar katonákra emlékeztek. Kaló József egyetemi docens írása a Magyar Hősök Napja alkalmából.

IV. Károly magyar király (1916-1918) kezdeményezésére 1917 tavaszán az országgyűlés fogadta el az akkor dúló világháborúban a hazáért küzdő hősök emlékének megörökítéséről szóló 1917. évi VIII. törvénycikket, mely kimondta: „Minden község (város) anyagi erejének megfelelő, méltó emléken örökítse meg mindazoknak nevét, akik lakói közül a most dúló háborúban a hazáért életüket áldozták fel.” A Nagy Háború nem csak a harctéren hagyott maradandó nyomot, hanem odahaza a falvakban és városokban is. A háború áldozatainak emlékére fájdalommal vegyes büszkeséggel állított emlékművet a hálás utókor. 1924-ben újabb törvénnyel erősítették meg a hősök iránti tiszteletet. A XIV. törvénycikk kimondta:

1. § A magyar nemzet mélységes szeretettel, magasztaló elismeréssel és hálával emlékezik meg azokról a hős fiairól, akik az 1914/1918. évi világháború alatt a hazáért vívott súlyos küzdelmekben a magyar nemzetnek dicsőséget és hírnevet szerezve életüket feláldozták. A nemzet soha el nem múló hálája és elismerése jeléül, az élő és jövő nemzedékek örök okulására és hősi halottaink dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját nemzeti ünneppé avatja. Ezt az ünnepnapot – mint a "Hősök emlékünnepét" – a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli.”

A megemlékezések 1925-től váltak rendszeressé: országszerte egyházi szertartásokkal, koszorúzásokkal emlékeztek meg, amelyeken kötelezően részt vettek a honvédség és a rendvédelmi testületek képviselői, a bajtársi egyesületek és a fiatalok szervezetei. A második világháború után, a kommunizmus éveiben ezt az ünnepet tilalommal sújtották, eszmei üzenetét eltörlendőnek ítélték. Egészen a rendszerváltás utánig kellett várni, amíg megszületett a 2001. évi LXIII. törvény, amely a hősök dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját ismét a Hősök Emlékünnepévé nyilvánította.

Az idei hősök napi megemlékezés alapjául egy két világháború közötti előadás szolgál, melynek eszmei mondanivalója napjaink magyar katonáinak is példaként állíthatók. Az előadó vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a Ludovika Akadémia 1936-38 közötti parancsnoka, majd a M. kir. Honvéd Vezérkar Főnöke 1941-44 között, aki lövésztisztként kezdte pályafutását az első világháborúban, s ezen benyomásairól, magáról a háborúról, a harcról, a katonai hivatásról tartott előadást az 1930/31-es tanévben.

Alig lehet a háborúnál valami nagyobb dolgot elképzelni. – Talán csak a béke nagyobb nála. – De a béke nagyságát is csak a háborúban ismerjük fel teljes egészében. A háború az, amely a béke nagy jelentőségét különösen kidomborítja, és azt különösen kívánatossá teszi. – Viszont a háborút is teljes jelentőségében csakis a békében, illetve a békével összevetve ismerhetjük fel. A béke és háború tehát szorosan összetartozó fogalmak. – Mint fény és árnyék, ugyanazon élet két arculata. Az egyik értelme a másikban rejlik.

A háború értelme a jobb békéért való küzdelemben rejlik, amely nélkül oktalan pusztítás lenne. A háború valódi célja tehát a béke, a valódi béke. A békének ugyan nem célja a háború, de mindig készen kell lennie a háborúra, hogy célját elérje, vagyis önmagát fenntarthassa. – A háború tehát nem cél, hanem eszköz a béke kezében. – És ebben ismerjük meg az első féket, mely megakadályozza azt, hogy a háború öncélú pusztítássá váljék. […]

Én személyes benyomásaim és tanulmányaim alapján azon meggyőződésre jutottam, hogy a háború keletkezésében, sőt annak egész lefolyásában is megváltoztathatatlan törvényszerűség nyilvánul meg. […] Akinek a háborúban alkalma volt egy-egy nagy csata menetét figyelemmel kísérni, az csak nehezen tudta magát azon impresszió alól kivonni, hogy ezt a nagy színjátékot nem emberek rendezték. Az emberek csak eljátsszák a véres és szenvedésteli szerepüket, de a dráma szerzője valaki más, valami bámulatos nagy erő, amely az embert törvénye alá kényszeríti. Ez volt az impresszióm 1914 augusztusában, amidőn Kelet-Galícia harcmezőin az első nagy csatát, mint fiatal tiszt végignéztem. […] Az orosz tüzérség gránátjaiból nekünk is kijutott, de ez nem tudta figyelmemet a csata nagy menetéről elterelni. Az orosz tüzérség jellegzetes kaszáló tüzelésére rögtön ráismertem, és nyugodtan nevén neveztem. A harchelyzeteket is helyesen ismertem fel, és mint a dolgok természetes rendjét vettem tudomásul az orosz gyalogság jellegzetes előnyomulását, mintha mindig azt láttam volna. Minden olyan volt, mint azt a béke tanulmányaim alapján elképzeltem, és néha megálmodtam. […] És mégis milyen más volt minden. – Maga a mező, a hegy, a völgy, a községek, ahol a csata dúlt, mintha nem olyanok lettek volna, mint rendesen. – Az egész történés a történés színterével együtt más dimenzióba került. Mintha az ember lelkében elfordult volna valami, és így a dolgokat egészen másként látta. Valami szokatlan hatalmas erő behatása alatt keletkezett a lélek elfordulása, amelyet a lélek háborús állapotának nevezhetnék, és amelyen mindnyájan átesünk, amidőn a harctér felé közeledünk.

Ezen első nagy csata után persze még sok csatában vettem részt, amelyekben más beosztás és helyzet folytán más impressziók kötöttek le, de az első impresszió, amelyet friss lélekkel és még akkor szereztem, amidőn a háború még inkább élmény volt, mint mesterség, soha sem szűnt meg bennem uralkodni. Ez él bennem még változatlan erővel most is, sőt az az érzés, hogy a háború megváltozhatatlan erők törvényszerűsége alatt áll, azóta, hogy a háborúval, illetve a háborús eseményekkel elméletileg is behatóbban foglalkoztam, csak erősödött bennem. [… ]

A háború nem a diplomatáké, sem a hadvezéreké, hanem a népeké és nemzeteké, amely által megméretnek és jaj annak, aki könnyűnek találtatik!

Míg a közösség a háborúban ezer és ezer életet tesz az élet ezerszeres nyereségével szemben kockára, addig az egyén csak egy életet dobhat bele a harc vad forgatagába, a saját életét, amely neki mindene, a legdrágább kincse, amelyet minden pillanatban elveszíthet. Éppen ezért a csodálat és bámulat érzései ragadnak meg minket akkor, amidőn a harcosokat figyeljük, kik veszteséggel mit sem törődve nyomulnak előre az ellenség tüzében, vagy abban rendületlenül kitartanak. Csodáljuk bennük az embert, amelyről éppen itt, amidőn a pusztítás vad, mondhatnám állati indulatai hajtják előre, derül ki az, hogy mégis több, magasabb rendű mint az állat. – Valami olyasmit csinál, ami az állati élet szempontjából nézve érthetetlen és megmagyarázhatatlan volna. Odadobja és feláldozza az életét valamiért, ami semmiféle személyes haszonnal, vagy előnnyel nem kecsegteti. – Küzd egy ellenféllel, aki neki személy szerint nem is ellensége. – A halálfélelmet leküzdve, vagy azzal dacolva végzi el mindazt. – Az ember itt teljesen kilép az állati élet keretéből, azt magában leküzdve és azon túlemelkedve szinte önmagát múlja felül. – Lehetetlen akkor, amidőn az ember egy nagy csatát lát, azon felismerés elől elzárkózni, hogy van még az életnél is valami nagyobb és hatalmasabb erő, ami az embert a tudat alatt áthatja, ami soha el nem múló, ami az embert állandóan vonzza. Ez az erő a hősi kultusz alapja. […]

Nagy dolog az, ha van valamije az embernek, amiért érdemes élni, de még nagyobb dolog annál az, ha olyan célja van, amiért érdemes meghalni.

Az önfeláldozó képesség az emberiség legnagyobb kincse.

Hajtsunk fejet a mai napon mi is a magyar történelem számos katonahőse előtt, akik a legdrágábbat, életüket áldozták fel a hazáért. Ápoljuk kegyelettel emléküket!

 

Fotó: Szilágyi Dénes