Kun Miklós a félév tízedik Ludovika Szabadegyetemén a kommunista Kínát és Észak-Koreát, mint a Kreml szövetségeseit, egyben potenciális ellenségeit vette górcső alá.
„A mai napon körbejárjuk Mao Ce-tung és Kim Ir Szen alkotásait: a vörös Kínát és a vörös Észak-Koreát”- fogalmazott a professzor. Az utóbbi ország rendszerét önkibontakoztatónak nevezte: a sajátos nemzeti adottságokból kiindulva a jövőre alkalmazta diktatórikus módszerekkel a modernizációt. „Mao használta a marxista ideológiát, bár nem ismerte túl jól Marx és Engels műveit”- tette hozzá a történész, aki arról is szólt, hogy mi volt a különbség Mao Ce-tung és Sztálin között. Szerinte utóbbi is véreskezű diktátor volt, aki álszent neveltetésben részesült: azt sulykolták a tifliszi papneveldében a fejébe, hogy a valódi gondolatait rejtse el. Mao Ce-tung jelleme legalább annyira a kínai despotikus múltból táplálkozott, mint a sztálini gyakorlat utánzásából. Kun Miklós felidézte, hogy a szovjet diktátor sosem tárulkozott ki annyira a nyilvánosság előtt, mint tanítványa és követője, Mao, aki fiatal korától fogva hosszan és szívesen ecsetelte a népirtás jogosságát. A kínai politikus egészen nyíltan szólt akár nagy hallgatóság előtt is arról, hogy jogosnak tekinti embermilliók kiirtását. „Az olyanoknak - idézte -, mint én, csak saját magukkal szemben van kötelességük. Mások iránt nincs.” Máskor pedig ezt jelentette ki: „Kell a személyi kultusz, egyszerűen szükség van rá.” Hasonló őszinteség vezette akkor is, amikor ezt mondta: „Egy-két agyonvert ember nem nagy ügy.” Ugyanakkor ez is elhagyta a száját: „Mi a dialektikában hiszünk, ezért nem ellenezhetjük a halált.” A professzor kiemelte: a kínai vezető elve azt volt, hogy azt teszi másokkal, amit nem szeretne magával tenni. Jelszavai az alábbiak voltak: „Sok letartóztatást, minél többet! Vagy mi öljük meg őket vagy ők minket! Te meghalsz, én élek: ez az osztályharc!” Mao Ce-tungnak némely kelet-európai országgal az volt az alapvető problémája, hogy nem likvidálták a sok ellenforradalmárt. „Kelet-Európában nem öltek meg elég embert”- vélekedett. Azt is mondta, hogy „ölniük kell, mert ölni jó.”
Az előadáson elhangzott, hogy az 1948 júniusában bevezetett berlini blokád kudarcának rá kellett volna ébresztenie a Kreml urát, hogy az Amerikai Egyesült Államok és a vele szövetséges Nyugat-Európa katonai és gazdasági potenciálja sokkal nagyobb a Szovjetunióénál. A professzor szerint ezt Sztálin csak félig-meddig látta be. „1950 júniusában az észak-koreai, majd a kínai haderő háta mögé bújva belesodorta az emberiséget a 20. század egyik legvéresebb háborújába”- jegyezte meg. Elmondta, a távoli Moszkvában a szovjet diktátor térképek fölé görnyedve személyesen adta ki a parancsot, mikor kell támadni és mikor kell visszavonulni. „Az amerikai és dél-koreai csapatok ellen sikeresen bevetette a szovjet légierő akkori legmodernebb gépeit, a koreai hadszíntérre irányította emellett a tűzvédelmi egységeket és néhány kisebb hajórajt”- hangsúlyozta. Eleinte Sztálin úgy látta, hogy Kínával és Észak-Koreával szövetségben döntő csapást mérhet Harry Trumanra, a szenvedélyesen gyűlölt amerikai elnökre. „Valamennyi elnyomott nép hadserege tanulni fog a koreai néphadseregtől, miként kell döntő csapást mérni az amerikai és más imperialistákra – hízelgett Sztálin Kim Ir-Szennek, a tulajdon bábfigurájának. Kun Miklós megállapította, hogy az elhúzódó hadi események nem hoztak végül átütő sikert a Kreml számára.
Elhangzott, hogy máig nem egészen világos, miként akart kikeveredni Sztálin a koreai csapdából úgy, hogy „ne veszítse el az arcát”. Az őt Moszkvában két alkalommal is felkereső Csou En-lajnak, a kínai kommunista vezetés második emberének az erő pozíciójából így beszélt: „Kőkeményen kell bánni az amerikaiakkal. A kínai elvtársaknak tisztában kell lenniük azzal, hogy ha Amerika nem veszíti el a háborút, akkor önök soha nem szerzik vissza Tajvan szigetét.”
1952 nyarán, a hidegháború legkeményebb hónapjaiban a szovjet diplomácia a kulisszák mögött mégis óvatosan közeledni próbált Washingtonhoz. Ugyanakkor ez Sztálin részéről elterelő akció is lehetett. Érdekesség, hogy Sztálin halála után Kim Ir-szen pár év múlva leszámolt a kínai, majd a szovjet kötődésű észak-koreai vezetőkkel.
Kun Miklós szerint Sztálin lépései a második világháborút követően sokkal irracionálisabbak voltak. A kínai vezető utódjául Sztálin Liu Sao Csinget nézte ki, miután Mao Ce-tung 1949-50-es moszkvai látogatását követően elhatározta, hogy lecseréli őt. A diktátor halála megakadályozta ezt. 1957 novemberében Moszkvában tartották a kommunista- és munkáspártok képviselőinek nemzetközi tanácskozásait. Mao Ce-tung itt így fogalmazott: „A határozatunk helyesnek tűnik. Vajon tartalmazza-e a szövege a revizionizmus és az opportunista elemeket? Én úgy érzem, ilyesmi nincs benne. Amennyire tanácskozásunkon lehetőségünk lenne meglátni Marxot és amennyiben ő górcső alá venné a határozatunkat, két lehetőségre került volna sor. Az első lehetőség szerint megharagudna ránk és azt mondaná, maguk egy rossz határozatot hoztak össze, amely tartalmazza a tanításomat keresztező opportunista és revizionista elemeket. A másik lehetőség szerint Marx azt mondaná, ez nem opportunista határozat, hanem helyénvaló.” Az előadó Mao Ce-tung más gondolatait is kiemelte: „A fennállásának évtizedei során a Szovjetunió Kommunista Pártja teljes egészében helyesen cselekvő pártként tevékenykedett. Még az ellenségeink is kénytelenek ezt elismerni. Ám 1956-ban az imperialisták kampányt kezdtek ellenünk és orcánkra nagy fekete foltokat kentek rá, de ebben az évben már minden jóra fordult. A fekete felhők szétszéledtek a mi egünkön, viszont a nyugati világ egére elég sok fekete felhő szállt.”
A Ludovika Szabadegyetem félévi utolsó előadására április 23-án kerül sor. Regisztrálni az alábbi linken lehet:
http://regisztracio.uni-nke.hu/szabadegyetem/?modul=registration
Szöveg: Fecser Zsuzsanna
Fotó: Szilágyi Dénes