Prof. Dr. Kun Miklós eddig még fel nem tárt levéltári forrásokra hivatkozva kalauzolta el a Ludovika Szabadegyetem hallgatóságát a Nemzeti Közszolgálati Egyetem előadás-sorozatán, ahol Magyarország második világháborús kiugrási kísérletén volt a hangsúly.
„Magyarország rossz oldalon harcolt a második világháborúban” – szögezte le előadása elején Kun Miklós. „Azonban fel kell számolni azt a hozzáállást, hogy hazánk volt az utolsó csatlósállam, hogy a magyarok és a nácik közt nincs különbség”- tette hozzá.
A második világégés során a magyar vezetés fejében többször is megfordult a lehetőség, hogy át kellene állniuk az ellenfél oldalára. Bár a bécsi döntésekkel sikerült némi igazságot szolgáltatni az országnak a trianoni békediktátum után, de a nácikkal való szövetség borzalmai és a németek hibás katonai lépései cselekvésre késztették vezetőink egy részét. Azonban ők inkább az amerikai, vagy az angol féllel kívántak volna tárgyalni, mivel egy szovjet kommunista mondhatni teljes ellentéte volt az akkori keresztény, konzervatív, vagy radikális jobboldali magyar félnek. Az idő múlásával nem volt más választás: a szovjetekkel kell tárgyalnunk.
Kun Miklós rávilágított, hogy Sztálint a határok megrajzolásánál a pánszlávizmus fűtötte, Magyarországot és Romániát másodrendű országnak tartotta. Edvard Benes a csehszlovák tárgyalások során erre a kommunizmusban megbúvó „nacionalizmusra” helyezte a hangsúlyt, sikeresen érvelt hazánkkal szemben. „Magyarországot meg kell büntetni a háborúban való részvételéért” – idézte Sztálint a történész. A határ visszaállításán túl többletbüntetést kívántak kiróni a magyarokra: kollektív bűnösséget, totális lakosságcserét és további területelvonásokat vártak el. A történész kifejtette, hogy Benes felajánlotta a két világháború közt Csehszlovákiához tartozó Kárpátalját a szovjeteknek. Ezzel két célja volt: egyrészt megnyitott egy szovjet-magyar határt, másrészt nem akarta, hogy a magyaroké legyen a terület.
A történész felhívta a kor egyik érdekességére a figyelmet: Magyarország és Románia szövetségesként harcolt a háborúban, azonban mindkét nemzetnek ellentétes érzelmei voltak a másik féllel szemben. Véleménye szerint ezt az ellentétet a nagyhatalmak folyamatosan napirenden tartották. Kérdés: mi lesz Erdély sorsa? Hazánk bűneit nem relativizálva Kun Miklós kifejtette, hogy a románok súlyos vérengzéseket követtek el Transznisztriában, valamint Odessza térségében. Hogy lehet mégis, hogy egy szovjet területen elkövetett szörnyűségek után a románoknak sikerült átállniuk az orosz félhez? Kun Miklós szerint hatékonyabban tárgyaltak.
A román kiugrási tárgyalások vezetőjének a helyi kommunista párt eszét, Lucretiu Patrascanut küldték ki. A kommunista elvtárs-szövetség elérte a célját, 1944. augusztus 23-án Románia átállt. Ezzel szemben a magyar küldöttség összetételét Kun Miklós meggondolatlannak bélyegezte. Szent-Iványi Domokost és Teleki Gézát küldte ki Horthy Miklós kormányzó Faragó Gábor vezetésével Moszkvába. Bár Faragó tábornok tudott oroszul és katonai attaséként szolgált, az előélete nem feltétlen volt szovjet-kompatibilis: a tábornok könyveiben többször lekezelő véleményt formált a sztálini orosz hadvezetésről, műveit a göbbelsi propagandához hasonlóan írta meg. Ilyen feltételekkel kevés esélye volt a sikeres és hatékony kiugrási tárgyalásnak. Horthy 1944. október 15-én rádiós proklamációt intézett a magyar nemzethez, amelyben bejelentette a fegyverszünetet. Ezt Hitler nem engedhette meg, így a kormányzót eltávolította a hatalomból, szabad utat engedve Szálasi Ferencnek és a nyilasoknak. Ezzel kudarcba fulladt hazánk kiugrási kísérlete a második világháborúból.
A Ludovika Szabadegyetem 2018. február 27-én „Vorosilov marsall titkos magyar vonatkozású levelesládája” címmel folytatódik. Minden érdeklődőt sok szeretettel vár a Nemzeti Közszolgálati Egyetem!
Regisztráció: http://regisztracio.uni-nke.hu/szabadegyetem/?modul=registration
További információ a Ludovika Szabadegyetem tervezett előadásairól: https://www.uni-nke.hu/szolgaltatasok/ludovika-szabadegyetem/ludovika-szabadegyetem-20172018-ii-szemeszter
Szöveg: Podobni István
Fotó: Szilágyi Dénes